YOU'RE HERE : HOMEHungarianSzerb válogatásAz Olyan mégis című…

Az Olyan mégis című kötetből

Written by Szerb György in Hungarian -

Print Friendly, PDF & Email

De profundis

Hóra-láncát az egykedvû idõnek                   Hóra lánc = körbe-körbe végtelenül

nem fejtem le többé homlokomról.               Nem mondok megálljt, megadom magam

Nyelvem alatt csodakutak nõnek,                  a csodás ihlet forrása bugyog ugyan

de bûvös vizük elfut a homokból.                 de elnyeli a közöny

A csengõ cserjék porba temetõdnek,             csengõ cserjék = versek beporosodnak

és eszméletem tékozolva rombol                   az õrület dühe kitör

minden kezet ami idehívott,                       

minden ösztönt, ami ideküldött,

tekintetet ami tágra nyílott,

amikor hívást hördültek a kürtök.                  Elhivatottság tudata

Nincs vadászat. Parlag ez a birtok.                Vadászat = öröm, birtok = az ország

Elátkozott õrtornyokban ültök

mesterei meghasadt szívemnek,

fogoly varázslók, szépség mímelõi.               Fogoly varázslók = korabeli költők

A csillagokból homlokomra dermedt

közönyt nevetnek sorsunk ismerõi.

Itt üvegháza nõtt az embereknek,                   mindenki megfigyelés alatt él

s a rideg Napot akarják lelõni.                       A nap melegét már elvették, a fényt is ölnék

Én vádolok. Bûnjelnek itt a testem,

mit gyilkosság volt ily hitványra szabni.

A gyémánt dolgok engesztelhetetlen

itéletében nem tud megmaradni.

A szépség mellét hiába kerestem,

csak néhány percig tudtam rátapadni,

a többi mind, az órák és az évek

csak sóvárgások gyûlölt kalodái,                     kielégítetlen vágyak foglya

a rossz anyag is bennem egyre vénebb,

már rombolnak a tények tébolydái,

már ellenség a testem, mint a véreb,

hörög nyomomban, fogaira látni,

egy koponyának halott nevetését

bámulom az üldözõ tükörbõl,                           üldözõ tükör, nem lehet nem észre venni az öregedést

és megvicsorgom harapása kését.           

Szemeimbõl láthatatlan könny dõl,

fölhabzsolja lelkem érverését,                           a szomorúság léleksorvasztó hatású

és foghatatlan szemfedõbe göngyöl.                  belsõ  (láthatatlan) halált jelent

Eddig a szó. Borostás állú esték

még ringathatnak emlék-unokákat.

Az emberek, kik hasztalan keresték

a céltalant, még délcegen megállnak,                 a céltalant = a fejlődést

még megáldják az ûrrakéta testét,

s a mennyezetre vakon kiabálnak.

De válaszul a bûvös-nagy hazugság,                  a nagy hazugség: a haladás ideológiája

mint messze pókok elhagyott szövése

ízekre omlik, viharok lefújják

a lombozatlan, béna fák tövébe,                   áldatlan emberek lába elé

hol eltemetik hághatatlan buckák                 buckák =  megoldhatatlan problémák

és elporlad az értelem kötése.                      Megõrülünk ebben a helyzetben  (V. F. jegyzetei.)

Lánc, lánc, eszterlánc

Muszáj tavasszal lelkesedni

s muszáj gyászolni, ha az õsz

levelet tép a nyári sírra?

Épp ekkor szerelmes az õz,

szikrázó szõrrel bõg a szarvas,

lángoló erdõn pompa jár,

s a rövid kék hónap megjutalmaz?

Muszáj-e sírni, hogyha fáj

hó alatt fázó, régi csontváz,

s álmodban olykor fel-feláll?

Muszáj-e nyáron sznob tavakba

bújni, s hazudni hogy a sár

tiszta, akár az õsi égbolt,

mikor még kémény nem pipált,

fények suhantak szõttes égen,

vittek egy ártatlan sirályt;

füvek zománcán embereknek

gyerek-nézése csillogott,

puttonya nõtt a kék hegyeknek,

estbõl szüretelt csillagot?!

Muszáj-e autón lovagolni,

amikor szél a paripánk –

(lovat is látsz még, délibábkor,

lecsukott szemmel, dél iránt…)

muszáj-e szmogod iddogálnod

romlott városod pultjain,

vedlõ bérházak permetében,

cifra unalmak útjain?

Muszáj-e discón süketülni,

amikor szól az orgona;

pátyolgatni a mûvirágot

amikor nõ az orgona,

s mezõk fürödnek kankalinban?

S muszáj-e nézni négy falat,

melyre tapétát kent a század

rágógumiból, s ráragadt

barbár kultúránk: giccs, felesleg,

pénzbõl, idõbõl – mért divat

siettetni a lét-erecskét,

mikor az úgyis elapad?

Minek rohanni helyben ülve,

s heverni, míg a kor rohan;

minek szépséget zsebre gyûrve

moziba menni boldogan?

Minek imádni, mint a bálványt,

fejlõdést, amely, meglehet,

épp oda baktat büszke sztrádán,

honnan egykor az emberek

elbotladoztak buta mába,

hülye jövõbe, múlton át –

s muszáj-e hinni oly csodában,

amit a szemünk sose lát,

melyet a szellem is szabódva

tervezget, s hinni lelket ajz –

s felragyog végre!

Fák röhögnek:

barlangunk falán kész a rajz.

Szilveszter 78

Pokolba veletek

fakószürke reggelek,

mikor a lét rozsdája, az idõ,

konokul utunkra pereg,

cipõnket marja az avar,

lelkünk a muszáj, a hamar,

szivünk a kényszer, a közöny,

s a le nem zúdult vízözön.

S tudnunk kell minden reggelen:

valaki valahol könyörtelen

átpörgetett egy könyvlapot,

s megint kihúzott egy napot.

Pokolba veletek

fakószürke reggelek,

— mámort a halálraitéltnek

a kereszten szent duhaj ének

a Golgotán folyik a bor,

száz preatorianus dalol –

az utcákon fagyos köd köhög,

hová lettek az örömök,

elvitték, mint dalt az út,

a láthatatlan háborúk,

mik naponta rongálják korunk,

levegõnk, vizünk, otthonunk,

s idegeink szövétnekét –

hiába mondanánk, ne még,

öregedünk, de nemcsak ez:

ipari mérget rejt a szesz,

madárdalt irt a repülõ,

s a vetésen kék csend haja nõ;

a tücskök is – Mester, jó neked –

nem intonálnak éneket;

vad, ismeretlen virusok

fészkelnek bennünk, s vegyi sokk

dúl a vizekben, s halaink

püffedt, virágzó hasa ring

a tükrös egekben hol szökött

fegyencként szemünkbe röhög

s rombol a palack szelleme –

gyilkos sugarak serege

jár-kel a bolygón, sírba ránt,

s tombol újbarbár had gyanánt;

rák és idegbaj nő nyomán,

ráncok a szobrok homlokán,

antennák ágán félelem,

szűköl a rádió velem,

festményen sarjad  pörsenés,

TV-m fényarcán kiütés,

fejgörcs árad a kín fokán,

s takonykór, mint az ingovány –

Isten kéne, de nincs ilyen,

nem terem fû a semmiben,

nem hajt gyöngyöt a telefon,

kagylója pletykát fújva fon,

nem fakad szót a némaság,

nem szül hazát a gyávaság,

nem vet jövõt a kérkedés,

múltat fedni az érv kevés,

temetni rest a rágalom,

hitvány sírásó; ég a rom,

halott sikolt a gyász alatt,

bomba-szabdalta ház szalad,

terülj-asztalkám temetők

vendéglik meg a könnyezőt –

talán, talán a szerelem;

de bűbája elmúlt, szemeden

gondjaink gátja fényt apaszt –

találj egy kószáló tavaszt,

találj egy vándorló mezőt,

találj egy lovat, lihegőt,

hímes patakot, friss halat,

(tajtékra náddal írd magad)

széllel lebegő nyoszolyát,

kitisztult egek mosolyát,

ölet, amiben méz igéz –

növesszen szárnyat kajla kéz,

legyél lepke, s a kéj íze

meggyógyít, mint a lét vize,

megállítja a gyors időt;

lúgozz az égből kékítőt,

kend az arcodra és repülj,

hintázó, szép szelekre ülj,

nem vagy már ember, s röptödön

mégis humánum zeng, s öröm,

s az ébredő “Nagy Kanyon” felett

virradni látod lelkedet.

Változó nyár  (kiragadott sorok)

A barátság önzetlen hogy nyugodt

önzés lehessen; s önzõ szerelem

kínozza magát önzetlenül.

Hálára vár az anyaszeretet.

méhek viszik a magzati hazát

a havi fixek aszfalt-nyomdokán

corso-cipõkben menetel a láb

a tegnap-arcú holnapok felé,

s az állandósult mában jó dolog

a légkalapács gépágyú dühe,

mert végre rombol, s fáj a fürge kéz,

mely lövészárkát holnap befedi,

ismét bazalttal, s elmúlik a zaj,

mely más volt, mint a porlasztó-zene,

mely státusz-dalként falja berkeink,

s az utak nyálán benzingõzt böfög

a jólét torz gyomorrontásaként.

A réten

Ahol a dõlõ pipacsok

cérna-gerincén peng a szél,

vadzabok zsúfolt lantja szól,

ahol a fû sekély

vizében gázol hallgatag

s lábnyomot nem hagy az idõ;

ahol a csiga vándorol,

mint lúdtalpas, lusta kõ;

ahol az élet fellobog

s rendjével ellobban megint,

ha zsarándokká a nyár pirul,

leszakad, és az õsz megint;

ahol tetszhalott álmokat

éberen altat dajka hó,

ahol az ujjászületés

nem csoda: tétel és való –

ott hagyom bukni lábamat,

s lefekszem, vissza nem jövõ;

vérem füvekben jár tovább,

ripacs pipacs, s a köd-szövõ,

szertefújt pitypang füstje hord

dobhártyán túli éneket;

ahol a minden semmit old,

ahol az öröklét remeg.

Énekre hívó

Az ablakod kiégett

ültess vázába fényt

hogy átlobogja éjed

mint bûnöd az erény

keresztes vállad ágán

a szenvedés kihajt

madár repült és árván

üli a zsenge gallyt

szemedben és a szádban

pezseg a fájdalom

de nyelved furcsa lázban

hintázik egy dalon

vess port az értelemre

ha hallgatásra int

indulj el énekelve

ne dajkálj semmi kínt

s egyszer szíved magától

elszárad mint a gaz

mert nem te voltál bátor

a versed volt igaz

Kiás a jövõ

Megírom, hogy szegénységben gazdagabb vagyok,

megírom, hogy szegénységem csillagként ragyog,

megírom, hogy gondok között életem vidám,

megírom, hogy palackba zárt lelkem is titán.

Kimondom hogy törpe törvény órjást nem itél,

mert nem itélhet; amúgyis csak pillanatig él;

predestinált órjásoknak nem árt az idő,

szellemüknek a bajoktól Sámson-haja nő,

s azt levágni puccos jelen gyarló Delila, —

ezer holnap ékesít, nem piszkít semmi ma;

élek, mint az elásott kincs, égetem az éjt,

majd a jövő kiás engem, mikor ideért.

Válasz féltőimnek

[Dr. K. Gy.-nek ajánlva]

Hogy kifeszítve élek, mint a húr?

Csak akkor húr a húr, ha megfeszül,

ha tekeredve asztalmélybe hull,

a húr csak drót, holt tárgy zenétlenül.

A szél se szél, ha nem fúj, s az utak

azt se tudják milyen volt a szél?

És bűn nélkül nem gyógyít bűntudat,

s halál nélkül a lét mily szürke cél; —

hát ne bántsatok. Hitvallás feszít,

s a Szellem ujja peng gerincemen,

dalom övé. És cselekvéseit

zárt szájjal is fennhangon hirdetem,

és vallom: itt egy nagy Terv teljesül,

amelynek része ember, Nap, bogár,

hát szolgálja a húr míg megfeszül,

s ha elpattan? Száz új pendülni vár.

Hajózz magadban

Száma sincs a vájkáló kezeknek,

mik életedben turkálnak mohón,

hát menj el innen – tengereken által,

hegyeken túlra s túl a földgolyón.

Vagy bonts vitorlát, s magadban hajózzál,

ott megleled saját Naprendszered,

a Zöld Bolygón ül Óz, mint ózonillat,

megcsal hogy higyj, s hazudik, mert szeret.

Márciusi szél

Fúj, fúj, a márciusi szél,

a fáknak lába nőtt,

zörgő papír röppeni át

a félszeg időt.

Roppant kezével ott motoz az est

forró hajamban,

s eperlilára fest.

Ma indul minden boszorkány, lidérc,

a földben megindul

a nemesérc,

ma látnak hálót

halak az égen és az ég

ma, istenemre, olyan meseszép,

mert lesúrolta csillagképeit.

Ma nehéz volna meghalni.

Ma itt

egy ember szárnyal álltában,

egyedül,

a hóna alatt repülőrajok,

és minden delfin kék szárnyon repül;

a rét felől kinyílnak tengerek,

s a hullám zaja milyen ismerős;

a hajó orrán ősi fény ragyog,

a vitorla is oly hátbaverős,

mint hogyha volna régi cimborám.

Borán

mereng az öreg kapitány,

húr nélkül pendül száz matrózgitár.

S a hold alatt vonuló vadludak

dalolják el, hogy mi az öntudat,

a haza, a honvágy, szerelem –

a szerelem, tövises istenem;

s a haza, a honvágy – nekünk pernyeszó,

de nekik vérző, lüktető való…

Csak fújj, csak fújj,

te márciusi szél,

az éj

kiömlött tinta,

égig ér,

s lábadra kúsznak kígyó gyökerek –

nincs mit beszélj.

Levél Olaszországba      Szerb egyedüli, kivándorlókhoz írt verse. Egyetlen öccse Ausztráliába vándorolt ki.

Ha megállnál a Tiberisnek hídján,

gondolj Dunánkra, vén Ladislaus.

Hazudnék most, ha szíved visszahívnám;

csak legyél boldog arra, hogyha tudsz.

De gondolj néha mégis a folyóra,

mely elringatta meddő álmaid,

míg vert a szél, mint láthatatlan óra,

s örök ingáján hintázott a híd.

A tornyot fönn a csíkos ég szerette,

alacsony felhő szállta homlokát,

fénylett a vár, s te tudtad hogy felette

a történelem jár és megy tovább.

S te tudtad hogy a szépség nincs magáért,

e város itt az ember éneke,

kit megbüntettek legszebbik daláért,

de nem tud mást, mert ez az élete.

Te tudtad hogy itt élni kell és halni,

s igazat látni, mint a látnokok,

s ha egész léted nem több mint egy dalnyi,

akkor is ez kell, minden más mocsok:

jólét vagy hírnév, céltalan szabadság,

ha elhagytad már kijelölt helyed,

fillért sem ér az emberség, a vadság,

és árulássá lett az életed.                 

Kemény itéletmondás.  Persze Szerb nem tud a helytállás valós

küzdelmeiről és elfelejti hogy  “Ladislaust” esetleg megölték volna

ha otthon marrad. Szóval a választás nem csak a hon és a külföld

között volt hanem az élet és a majdnem biztos halál között. V. F.

Te tudtad ezt. Barátod tudja most is,

és nem baj, hogyha megfojtja a sár:

őr volt és lámpa, és ha elfogyott is,

tisztább kezében vitte a halál.

Könyörgés a végeken

Te áldott szellem, ki gyarló valómban

még őrízed a szépség látszatát,

erősítd meg végváram a jóban –

a partokon vizet emészt a nád,

rózsát a sár, a bűz lélekzetet;

a bűn hordái vasban állanak –

ó, add meg a ki mindennap szeret,

és add meg aki védi vállamat,

és cselekedd hogy tisztaság-szirom

nyiljék sorsomon téphetetlenül,

és távozzék el tőlem az iszony,

s álld meg erőm, mert mélységbe merül.

Te fényes Úr, kit másolgat a dús agy,

s még őrized a szépség látszatát,

játssz rajtam úgy, mint lantodon, ha bús vagy,

de legkedvesebb dalod játszanád.

Ami kéne

Érezni földek illatában

s inni e bolygó melegét

hisz itt csodás nagy lobogás van

az ember lélekzete ég

benne gyémánttá nemesülnek

a dolgok és az ösztönök

szúrólángján az értelemnek

feltűnnek csillagok között

kutatni vert szók erdejében

számlálva melyik mit jelent

hogy versek mértanával mérjem

a közelit és a végtelent

kitalálni egy dalt a réten

bombázni vele csillagokat

hol egy másik föld éterében

egy ugyanolyan dal fogad

sóvárogni az éjszakában

egy másikért aki megért

súrlódjék vágyam zsongva lágyan

egy csillaghoz mely számhoz ért

s nyelvemen sósan úgy pihent meg

mint szájak vizén szokott a csók

hogy hallom suttogón figyelnek

s indulnak értem a hajók

hogy elöntse mély árkát a minden

ölemben hol már medre kész

ásta egy gyermek vékony ingben

őrízte álom és az ész

Furulyaszó a halálról
A lárma deszkavárai

majd összedõlnek

a hallgatás liánjai

fölébe nõnek

álmatlanul szegény halott

álmodsz a mélyben

iszapba hullott rézharang

a vizfenéken

bozótot vágó hercegek

köréd nem állnak

nem hallod hivó hangjait

a trombitának

nem fújja nádján senki sem

a gólyanótát

nem lát többé a földi szem

a kaptatón át

szelid huzalja elszakadt

a gondolatnak

szálaival a gyermekek

már szétszaladtak

rövid útját a szerelem

bejárta benned

eljött a perc és kényszerit

magadba lenned

emberséged itt végetért

s te visszaadtad

porod a föld mezõinek

szemed a Napnak

Eurydike

Orfeusz felesége, akit kétszer is elveszít, mivel visszafordult azután hlgy a lantja elvarázsolta Hádeszt az alvilágban, aki megengedte hogy Euridyke visszatérjen az élők közé vele, feltételként kiszabva hogy ne forduljon vissza. Az utalás itt Katrinra szól, Szerb második feleségére, Orfeusz a költők és a költészet szimbóluma.

És elbokáztak ajkáról a csókok

és illegettek mint egy kötéltáncos

a déluráni sugarak fonálán

és elvesztek a félvad messzeségben

õ porba hullt és kiengedte vérét

festékanyagul ádáz pipacsoknak

azóta szépet rejt az ismeretlen

a tájék melynek téves neve semmi

orgona zúg a távol templomában

s a ligeteken hol a köd dorombol

az ötlukú síp rondót fuvolázik

hegyek terraszán ülldögél a messze

s az alkonyatok kötõszövetébõl

mint egyetlen szem kivillan egy csillag

a bokrok egyre gyöngén gurguláznak

valakit sejt az encián sikátor

tétova léptek egymást hallgatózzák

az erkélyeken pineák csoszognak

elnéznek Délre bölcsõt énekelnek

s a cserepekbõl harangot csinálnak

Az odvas este tar jegenyét markol

s egy meteort kotor ki rossz fogából

fehér árnyékok füzértáncot lejtve

koronázzák az ódon labirintust

és messze fönn a Göncöl tüzes bakján

a sánta kocsis hangtalanul rittyent

és elindulnak Orfeuszra várva

az ég küllõjén folyton körbe-körbe.

Orpheus                           Orpheus ebben a versben szimbolikusan  = a költészettel = magával a szépséggel (V. F.)

Még megláthatod tán a maradékát

egy mosolyon mely néha átcikázik

egy pillanatra s édesen kitárul

egy szemen mely még vadgesztenyét árul

egy kézen mely a levegõbe bágyad

egy csípõn mely mint hangtalan koccintás

egyezkedik minden jó szelekkel

s halálig tartó emlékekbe szárad

még megláthatod tán a maradékát

egy bokán melyen lepkék üldögélnek

egy lépésen mely Mozart metronómja

egy vállon amely Modigliani hídja

egy arcon amely Botticelli rétje

egy hangon amely Vivaldi palástja

egy fürtön ami Leonardo füttye

egy ajkon mely a hallgatást kimondja

még megláthatod tán a maradékát

lépteidnek üres közegében

hol hiányzik a párhuzamok rendje

s vállad mellett az idõ hidegében

még megláthatod tán a maradékát

egy elvillanó kényes karcsú hátban

mikor a napfény tékozolni készül

s te Krõzus leszel csorgó aranyában

még megláthatod tán a maradékát

az esõlétrán följebb s egyre följebb

mikor a tócsán törpesipkák nõnek

s padlásig ér vizimondók bálja

õ átlibben az ezüst pocsolyákon

az ég szegyéig lendíti a hinta

széthullt haja mint jószagú karének

szobrok szemébõl könnyeid potyognak

még megláthjatod tán a maradékát

ha lantodon az idegen ujj táncol

amirõl mindíg azt hitték te játszol

és halltán a kövek énekeltek

és halltán a holtak újraéltek

de hiúságból elzavartad nemtõd

most csapj a húrba jólszabott a dallam

de mágiákhoz kevés már a szabvány

tán megláthatod még a maradékát

mikor a nem majd igenné valósul

mikor a nincsbõl vanná köt az eszme

mikor a semmi dogokká szilárdul

vagy mikor te is semmi leszel s akkor

mindegy hogy mit látsz (megláthatod akkor

mit hagytál veszni parány Édenedbõl

de por leszel s már nem hull könny szemedbõl)

igen az égen vadmadarak hátán

érseki ékes köntös a szivárvány

s te állsz a múló omlatag esõben

emlékek néznek félig elmenõben

s a hatodikról asszonyok zuhannak

a járda felé haja nõ a hantnak

fakó keresztek sorba rendezõdnek

a tábori kürt riadóra szólít

ki tudja hány éve mondd ki tudja

ki tudja hány éve mondd ki tudja

Leave a comment

Your email address will not be published. Required fields are marked *