Az Olyan mégis című kötetből
Written by Szerb György in Hungarian -
De profundis
Hóra-láncát az egykedvû idõnek Hóra lánc = körbe-körbe végtelenül
nem fejtem le többé homlokomról. Nem mondok megálljt, megadom magam
Nyelvem alatt csodakutak nõnek, a csodás ihlet forrása bugyog ugyan
de bûvös vizük elfut a homokból. de elnyeli a közöny
A csengõ cserjék porba temetõdnek, csengõ cserjék = versek beporosodnak
és eszméletem tékozolva rombol az õrület dühe kitör
minden kezet ami idehívott,
minden ösztönt, ami ideküldött,
tekintetet ami tágra nyílott,
amikor hívást hördültek a kürtök. Elhivatottság tudata
Nincs vadászat. Parlag ez a birtok. Vadászat = öröm, birtok = az ország
Elátkozott õrtornyokban ültök
mesterei meghasadt szívemnek,
fogoly varázslók, szépség mímelõi. Fogoly varázslók = korabeli költők
A csillagokból homlokomra dermedt
közönyt nevetnek sorsunk ismerõi.
Itt üvegháza nõtt az embereknek, mindenki megfigyelés alatt él
s a rideg Napot akarják lelõni. A nap melegét már elvették, a fényt is ölnék
Én vádolok. Bûnjelnek itt a testem,
mit gyilkosság volt ily hitványra szabni.
A gyémánt dolgok engesztelhetetlen
itéletében nem tud megmaradni.
A szépség mellét hiába kerestem,
csak néhány percig tudtam rátapadni,
a többi mind, az órák és az évek
csak sóvárgások gyûlölt kalodái, kielégítetlen vágyak foglya
a rossz anyag is bennem egyre vénebb,
már rombolnak a tények tébolydái,
már ellenség a testem, mint a véreb,
hörög nyomomban, fogaira látni,
egy koponyának halott nevetését
bámulom az üldözõ tükörbõl, üldözõ tükör, nem lehet nem észre venni az öregedést
és megvicsorgom harapása kését.
Szemeimbõl láthatatlan könny dõl,
fölhabzsolja lelkem érverését, a szomorúság léleksorvasztó hatású
és foghatatlan szemfedõbe göngyöl. belsõ (láthatatlan) halált jelent
Eddig a szó. Borostás állú esték
még ringathatnak emlék-unokákat.
Az emberek, kik hasztalan keresték
a céltalant, még délcegen megállnak, a céltalant = a fejlődést
még megáldják az ûrrakéta testét,
s a mennyezetre vakon kiabálnak.
De válaszul a bûvös-nagy hazugság, a nagy hazugség: a haladás ideológiája
mint messze pókok elhagyott szövése
ízekre omlik, viharok lefújják
a lombozatlan, béna fák tövébe, áldatlan emberek lába elé
hol eltemetik hághatatlan buckák buckák = megoldhatatlan problémák
és elporlad az értelem kötése. Megõrülünk ebben a helyzetben (V. F. jegyzetei.)
Lánc, lánc, eszterlánc
Muszáj tavasszal lelkesedni
s muszáj gyászolni, ha az õsz
levelet tép a nyári sírra?
Épp ekkor szerelmes az õz,
szikrázó szõrrel bõg a szarvas,
lángoló erdõn pompa jár,
s a rövid kék hónap megjutalmaz?
Muszáj-e sírni, hogyha fáj
hó alatt fázó, régi csontváz,
s álmodban olykor fel-feláll?
Muszáj-e nyáron sznob tavakba
bújni, s hazudni hogy a sár
tiszta, akár az õsi égbolt,
mikor még kémény nem pipált,
fények suhantak szõttes égen,
vittek egy ártatlan sirályt;
füvek zománcán embereknek
gyerek-nézése csillogott,
puttonya nõtt a kék hegyeknek,
estbõl szüretelt csillagot?!
Muszáj-e autón lovagolni,
amikor szél a paripánk –
(lovat is látsz még, délibábkor,
lecsukott szemmel, dél iránt…)
muszáj-e szmogod iddogálnod
romlott városod pultjain,
vedlõ bérházak permetében,
cifra unalmak útjain?
Muszáj-e discón süketülni,
amikor szól az orgona;
pátyolgatni a mûvirágot
amikor nõ az orgona,
s mezõk fürödnek kankalinban?
S muszáj-e nézni négy falat,
melyre tapétát kent a század
rágógumiból, s ráragadt
barbár kultúránk: giccs, felesleg,
pénzbõl, idõbõl – mért divat
siettetni a lét-erecskét,
mikor az úgyis elapad?
Minek rohanni helyben ülve,
s heverni, míg a kor rohan;
minek szépséget zsebre gyûrve
moziba menni boldogan?
Minek imádni, mint a bálványt,
fejlõdést, amely, meglehet,
épp oda baktat büszke sztrádán,
honnan egykor az emberek
elbotladoztak buta mába,
hülye jövõbe, múlton át –
s muszáj-e hinni oly csodában,
amit a szemünk sose lát,
melyet a szellem is szabódva
tervezget, s hinni lelket ajz –
s felragyog végre!
Fák röhögnek:
barlangunk falán kész a rajz.
Szilveszter 78
Pokolba veletek
fakószürke reggelek,
mikor a lét rozsdája, az idõ,
konokul utunkra pereg,
cipõnket marja az avar,
lelkünk a muszáj, a hamar,
szivünk a kényszer, a közöny,
s a le nem zúdult vízözön.
S tudnunk kell minden reggelen:
valaki valahol könyörtelen
átpörgetett egy könyvlapot,
s megint kihúzott egy napot.
Pokolba veletek
fakószürke reggelek,
— mámort a halálraitéltnek
a kereszten szent duhaj ének
a Golgotán folyik a bor,
száz preatorianus dalol –
az utcákon fagyos köd köhög,
hová lettek az örömök,
elvitték, mint dalt az út,
a láthatatlan háborúk,
mik naponta rongálják korunk,
levegõnk, vizünk, otthonunk,
s idegeink szövétnekét –
hiába mondanánk, ne még,
öregedünk, de nemcsak ez:
ipari mérget rejt a szesz,
madárdalt irt a repülõ,
s a vetésen kék csend haja nõ;
a tücskök is – Mester, jó neked –
nem intonálnak éneket;
vad, ismeretlen virusok
fészkelnek bennünk, s vegyi sokk
dúl a vizekben, s halaink
püffedt, virágzó hasa ring
a tükrös egekben hol szökött
fegyencként szemünkbe röhög
s rombol a palack szelleme –
gyilkos sugarak serege
jár-kel a bolygón, sírba ránt,
s tombol újbarbár had gyanánt;
rák és idegbaj nő nyomán,
ráncok a szobrok homlokán,
antennák ágán félelem,
szűköl a rádió velem,
festményen sarjad pörsenés,
TV-m fényarcán kiütés,
fejgörcs árad a kín fokán,
s takonykór, mint az ingovány –
Isten kéne, de nincs ilyen,
nem terem fû a semmiben,
nem hajt gyöngyöt a telefon,
kagylója pletykát fújva fon,
nem fakad szót a némaság,
nem szül hazát a gyávaság,
nem vet jövõt a kérkedés,
múltat fedni az érv kevés,
temetni rest a rágalom,
hitvány sírásó; ég a rom,
halott sikolt a gyász alatt,
bomba-szabdalta ház szalad,
terülj-asztalkám temetők
vendéglik meg a könnyezőt –
talán, talán a szerelem;
de bűbája elmúlt, szemeden
gondjaink gátja fényt apaszt –
találj egy kószáló tavaszt,
találj egy vándorló mezőt,
találj egy lovat, lihegőt,
hímes patakot, friss halat,
(tajtékra náddal írd magad)
széllel lebegő nyoszolyát,
kitisztult egek mosolyát,
ölet, amiben méz igéz –
növesszen szárnyat kajla kéz,
legyél lepke, s a kéj íze
meggyógyít, mint a lét vize,
megállítja a gyors időt;
lúgozz az égből kékítőt,
kend az arcodra és repülj,
hintázó, szép szelekre ülj,
nem vagy már ember, s röptödön
mégis humánum zeng, s öröm,
s az ébredő “Nagy Kanyon” felett
virradni látod lelkedet.
Változó nyár (kiragadott sorok)
A barátság önzetlen hogy nyugodt
önzés lehessen; s önzõ szerelem
kínozza magát önzetlenül.
Hálára vár az anyaszeretet.
…
méhek viszik a magzati hazát
…
a havi fixek aszfalt-nyomdokán
corso-cipõkben menetel a láb
a tegnap-arcú holnapok felé,
s az állandósult mában jó dolog
a légkalapács gépágyú dühe,
mert végre rombol, s fáj a fürge kéz,
mely lövészárkát holnap befedi,
ismét bazalttal, s elmúlik a zaj,
mely más volt, mint a porlasztó-zene,
mely státusz-dalként falja berkeink,
s az utak nyálán benzingõzt böfög
a jólét torz gyomorrontásaként.
A réten
Ahol a dõlõ pipacsok
cérna-gerincén peng a szél,
vadzabok zsúfolt lantja szól,
ahol a fû sekély
vizében gázol hallgatag
s lábnyomot nem hagy az idõ;
ahol a csiga vándorol,
mint lúdtalpas, lusta kõ;
ahol az élet fellobog
s rendjével ellobban megint,
ha zsarándokká a nyár pirul,
leszakad, és az õsz megint;
ahol tetszhalott álmokat
éberen altat dajka hó,
ahol az ujjászületés
nem csoda: tétel és való –
ott hagyom bukni lábamat,
s lefekszem, vissza nem jövõ;
vérem füvekben jár tovább,
ripacs pipacs, s a köd-szövõ,
szertefújt pitypang füstje hord
dobhártyán túli éneket;
ahol a minden semmit old,
ahol az öröklét remeg.
Énekre hívó
Az ablakod kiégett
ültess vázába fényt
hogy átlobogja éjed
mint bûnöd az erény
keresztes vállad ágán
a szenvedés kihajt
madár repült és árván
üli a zsenge gallyt
szemedben és a szádban
pezseg a fájdalom
de nyelved furcsa lázban
hintázik egy dalon
vess port az értelemre
ha hallgatásra int
indulj el énekelve
ne dajkálj semmi kínt
s egyszer szíved magától
elszárad mint a gaz
mert nem te voltál bátor
a versed volt igaz
Kiás a jövõ
Megírom, hogy szegénységben gazdagabb vagyok,
megírom, hogy szegénységem csillagként ragyog,
megírom, hogy gondok között életem vidám,
megírom, hogy palackba zárt lelkem is titán.
Kimondom hogy törpe törvény órjást nem itél,
mert nem itélhet; amúgyis csak pillanatig él;
predestinált órjásoknak nem árt az idő,
szellemüknek a bajoktól Sámson-haja nő,
s azt levágni puccos jelen gyarló Delila, —
ezer holnap ékesít, nem piszkít semmi ma;
élek, mint az elásott kincs, égetem az éjt,
majd a jövő kiás engem, mikor ideért.
Válasz féltőimnek
[Dr. K. Gy.-nek ajánlva]
Hogy kifeszítve élek, mint a húr?
Csak akkor húr a húr, ha megfeszül,
ha tekeredve asztalmélybe hull,
a húr csak drót, holt tárgy zenétlenül.
A szél se szél, ha nem fúj, s az utak
azt se tudják milyen volt a szél?
És bűn nélkül nem gyógyít bűntudat,
s halál nélkül a lét mily szürke cél; —
hát ne bántsatok. Hitvallás feszít,
s a Szellem ujja peng gerincemen,
dalom övé. És cselekvéseit
zárt szájjal is fennhangon hirdetem,
és vallom: itt egy nagy Terv teljesül,
amelynek része ember, Nap, bogár,
hát szolgálja a húr míg megfeszül,
s ha elpattan? Száz új pendülni vár.
Hajózz magadban
Száma sincs a vájkáló kezeknek,
mik életedben turkálnak mohón,
hát menj el innen – tengereken által,
hegyeken túlra s túl a földgolyón.
Vagy bonts vitorlát, s magadban hajózzál,
ott megleled saját Naprendszered,
a Zöld Bolygón ül Óz, mint ózonillat,
megcsal hogy higyj, s hazudik, mert szeret.
Márciusi szél
Fúj, fúj, a márciusi szél,
a fáknak lába nőtt,
zörgő papír röppeni át
a félszeg időt.
Roppant kezével ott motoz az est
forró hajamban,
s eperlilára fest.
Ma indul minden boszorkány, lidérc,
a földben megindul
a nemesérc,
ma látnak hálót
halak az égen és az ég
ma, istenemre, olyan meseszép,
mert lesúrolta csillagképeit.
Ma nehéz volna meghalni.
Ma itt
egy ember szárnyal álltában,
egyedül,
a hóna alatt repülőrajok,
és minden delfin kék szárnyon repül;
a rét felől kinyílnak tengerek,
s a hullám zaja milyen ismerős;
a hajó orrán ősi fény ragyog,
a vitorla is oly hátbaverős,
mint hogyha volna régi cimborám.
Borán
mereng az öreg kapitány,
húr nélkül pendül száz matrózgitár.
S a hold alatt vonuló vadludak
dalolják el, hogy mi az öntudat,
a haza, a honvágy, szerelem –
a szerelem, tövises istenem;
s a haza, a honvágy – nekünk pernyeszó,
de nekik vérző, lüktető való…
Csak fújj, csak fújj,
te márciusi szél,
az éj
kiömlött tinta,
égig ér,
s lábadra kúsznak kígyó gyökerek –
nincs mit beszélj.
Levél Olaszországba Szerb egyedüli, kivándorlókhoz írt verse. Egyetlen öccse Ausztráliába vándorolt ki.
Ha megállnál a Tiberisnek hídján,
gondolj Dunánkra, vén Ladislaus.
Hazudnék most, ha szíved visszahívnám;
csak legyél boldog arra, hogyha tudsz.
De gondolj néha mégis a folyóra,
mely elringatta meddő álmaid,
míg vert a szél, mint láthatatlan óra,
s örök ingáján hintázott a híd.
A tornyot fönn a csíkos ég szerette,
alacsony felhő szállta homlokát,
fénylett a vár, s te tudtad hogy felette
a történelem jár és megy tovább.
S te tudtad hogy a szépség nincs magáért,
e város itt az ember éneke,
kit megbüntettek legszebbik daláért,
de nem tud mást, mert ez az élete.
Te tudtad hogy itt élni kell és halni,
s igazat látni, mint a látnokok,
s ha egész léted nem több mint egy dalnyi,
akkor is ez kell, minden más mocsok:
jólét vagy hírnév, céltalan szabadság,
ha elhagytad már kijelölt helyed,
fillért sem ér az emberség, a vadság,
és árulássá lett az életed.
Kemény itéletmondás. Persze Szerb nem tud a helytállás valós
küzdelmeiről és elfelejti hogy “Ladislaust” esetleg megölték volna
ha otthon marrad. Szóval a választás nem csak a hon és a külföld
között volt hanem az élet és a majdnem biztos halál között. V. F.
Te tudtad ezt. Barátod tudja most is,
és nem baj, hogyha megfojtja a sár:
őr volt és lámpa, és ha elfogyott is,
tisztább kezében vitte a halál.
Könyörgés a végeken
Te áldott szellem, ki gyarló valómban
még őrízed a szépség látszatát,
erősítd meg végváram a jóban –
a partokon vizet emészt a nád,
rózsát a sár, a bűz lélekzetet;
a bűn hordái vasban állanak –
ó, add meg a ki mindennap szeret,
és add meg aki védi vállamat,
és cselekedd hogy tisztaság-szirom
nyiljék sorsomon téphetetlenül,
és távozzék el tőlem az iszony,
s álld meg erőm, mert mélységbe merül.
Te fényes Úr, kit másolgat a dús agy,
s még őrized a szépség látszatát,
játssz rajtam úgy, mint lantodon, ha bús vagy,
de legkedvesebb dalod játszanád.
Ami kéne
Érezni földek illatában
s inni e bolygó melegét
hisz itt csodás nagy lobogás van
az ember lélekzete ég
benne gyémánttá nemesülnek
a dolgok és az ösztönök
szúrólángján az értelemnek
feltűnnek csillagok között
kutatni vert szók erdejében
számlálva melyik mit jelent
hogy versek mértanával mérjem
a közelit és a végtelent
kitalálni egy dalt a réten
bombázni vele csillagokat
hol egy másik föld éterében
egy ugyanolyan dal fogad
sóvárogni az éjszakában
egy másikért aki megért
súrlódjék vágyam zsongva lágyan
egy csillaghoz mely számhoz ért
s nyelvemen sósan úgy pihent meg
mint szájak vizén szokott a csók
hogy hallom suttogón figyelnek
s indulnak értem a hajók
hogy elöntse mély árkát a minden
ölemben hol már medre kész
ásta egy gyermek vékony ingben
őrízte álom és az ész
Furulyaszó a halálról
A lárma deszkavárai
majd összedõlnek
a hallgatás liánjai
fölébe nõnek
álmatlanul szegény halott
álmodsz a mélyben
iszapba hullott rézharang
a vizfenéken
bozótot vágó hercegek
köréd nem állnak
nem hallod hivó hangjait
a trombitának
nem fújja nádján senki sem
a gólyanótát
nem lát többé a földi szem
a kaptatón át
szelid huzalja elszakadt
a gondolatnak
szálaival a gyermekek
már szétszaladtak
rövid útját a szerelem
bejárta benned
eljött a perc és kényszerit
magadba lenned
emberséged itt végetért
s te visszaadtad
porod a föld mezõinek
szemed a Napnak
Eurydike
Orfeusz felesége, akit kétszer is elveszít, mivel visszafordult azután hlgy a lantja elvarázsolta Hádeszt az alvilágban, aki megengedte hogy Euridyke visszatérjen az élők közé vele, feltételként kiszabva hogy ne forduljon vissza. Az utalás itt Katrinra szól, Szerb második feleségére, Orfeusz a költők és a költészet szimbóluma.
És elbokáztak ajkáról a csókok
és illegettek mint egy kötéltáncos
a déluráni sugarak fonálán
és elvesztek a félvad messzeségben
õ porba hullt és kiengedte vérét
festékanyagul ádáz pipacsoknak
azóta szépet rejt az ismeretlen
a tájék melynek téves neve semmi
orgona zúg a távol templomában
s a ligeteken hol a köd dorombol
az ötlukú síp rondót fuvolázik
hegyek terraszán ülldögél a messze
s az alkonyatok kötõszövetébõl
mint egyetlen szem kivillan egy csillag
a bokrok egyre gyöngén gurguláznak
valakit sejt az encián sikátor
tétova léptek egymást hallgatózzák
az erkélyeken pineák csoszognak
elnéznek Délre bölcsõt énekelnek
s a cserepekbõl harangot csinálnak
Az odvas este tar jegenyét markol
s egy meteort kotor ki rossz fogából
fehér árnyékok füzértáncot lejtve
koronázzák az ódon labirintust
és messze fönn a Göncöl tüzes bakján
a sánta kocsis hangtalanul rittyent
és elindulnak Orfeuszra várva
az ég küllõjén folyton körbe-körbe.
Orpheus Orpheus ebben a versben szimbolikusan = a költészettel = magával a szépséggel (V. F.)
Még megláthatod tán a maradékát
egy mosolyon mely néha átcikázik
egy pillanatra s édesen kitárul
egy szemen mely még vadgesztenyét árul
egy kézen mely a levegõbe bágyad
egy csípõn mely mint hangtalan koccintás
egyezkedik minden jó szelekkel
s halálig tartó emlékekbe szárad
még megláthatod tán a maradékát
egy bokán melyen lepkék üldögélnek
egy lépésen mely Mozart metronómja
egy vállon amely Modigliani hídja
egy arcon amely Botticelli rétje
egy hangon amely Vivaldi palástja
egy fürtön ami Leonardo füttye
egy ajkon mely a hallgatást kimondja
még megláthatod tán a maradékát
lépteidnek üres közegében
hol hiányzik a párhuzamok rendje
s vállad mellett az idõ hidegében
még megláthatod tán a maradékát
egy elvillanó kényes karcsú hátban
mikor a napfény tékozolni készül
s te Krõzus leszel csorgó aranyában
még megláthatod tán a maradékát
az esõlétrán följebb s egyre följebb
mikor a tócsán törpesipkák nõnek
s padlásig ér vizimondók bálja
õ átlibben az ezüst pocsolyákon
az ég szegyéig lendíti a hinta
széthullt haja mint jószagú karének
szobrok szemébõl könnyeid potyognak
még megláthjatod tán a maradékát
ha lantodon az idegen ujj táncol
amirõl mindíg azt hitték te játszol
és halltán a kövek énekeltek
és halltán a holtak újraéltek
de hiúságból elzavartad nemtõd
most csapj a húrba jólszabott a dallam
de mágiákhoz kevés már a szabvány
tán megláthatod még a maradékát
mikor a nem majd igenné valósul
mikor a nincsbõl vanná köt az eszme
mikor a semmi dogokká szilárdul
vagy mikor te is semmi leszel s akkor
mindegy hogy mit látsz (megláthatod akkor
mit hagytál veszni parány Édenedbõl
de por leszel s már nem hull könny szemedbõl)
igen az égen vadmadarak hátán
érseki ékes köntös a szivárvány
s te állsz a múló omlatag esõben
emlékek néznek félig elmenõben
s a hatodikról asszonyok zuhannak
a járda felé haja nõ a hantnak
fakó keresztek sorba rendezõdnek
a tábori kürt riadóra szólít
ki tudja hány éve mondd ki tudja
ki tudja hány éve mondd ki tudja