Az Olyan mégis című kötetből – Második r
Written by Szerb György in Hungarian -
Utolsó tavasz
Nincs több tavasz, nincs ékesebb,
a szél vizektõl fényesebb,
ünnepre cseng a Nap szeme,
nézése csorduló zene.
Nem jár senki a fák alatt,
csak én s egy elképzelt alak,
akit álmodtam szûntelen,
most hangtalan suhan velem.
Fölragyog tisztán, mint az ég,
mégegyszer minden, ami szép;
amiért éltem, átzokog
rajtam s az éneklő sorok
ösvényén, mint öröm, megyünk,
virágok suttogják nevünk,
hajunk az árnyék-gallyakon
úgy leng, mint szélborzolta lomb.
Pattan a béklyó lelkemen,
mely fojtogatta életem,
s ki jött a kétkedés mögül,
most rám nevet, pillámra ül,
s a mindenségnek énekén
egyszer s utolszor még enyém.
(Karom között szobor marad,
nézésén messzeség fakad,
amiben hallgatag kezek
jegyén halál az ékezet.)
Nem őrzi semmi
Semmi anyag nem őrzi lábnyomod
a hó elolvadt elfolyt a homok
semmilyen hang nem őrzi léptedet
a házak méla dobja néma lett
szemed szinét nem őrzi semmisem
(csak álmodónak barnaszép a csend)
szavaid selymét nem vigyázza más
csak néhány ittfelejtett suttogás
melled ringása szélvizekbe fúlt
mint meddő gyöngy ragyog kagyló a mult
derekad nádját elcsapta a kés
a halott nádnak nincs már ébredés
arcod bilincse gleccser-kék idő
szép mint a jég keményebb mint a kő
Olyan mégis
Bár ujjaim alól a játék
úgy folyik mintha vér csorogna
s kezem a billentyűk gerincén
meg-megbicsaklik undorodva
bár gondjaink naponta nőnek
s a holnapok rosszakaróink
bár naponta kell hogy újra fájjon
századszor tépett húsa szánknak
mert napról napra újra sebzik
szilánkjai a hazugságnak
mert hazugság óvja lelkeinket
s az elkiáltott szó fejünkre
bajjal haraggal visszatéved
OLYAN MÉGIS A MI SZERELMÜNK
mintha háztetők közt orgona szólna
a csatornák karcsú orgonasípok
a földből szívják dalukat
s az égből mise zendül a záporokban
az álmos délutánokon
a dzsezzorgona üvegsípjai sírnak
verebek kapják föl fejüket a hangra –
ó hallgasd a háztetők között
mégiscsak a mi dalunk árad
s a templomtornyokon felfut az égre
Istenkisértés
Elindultam, vittelek magamban;
a kirakatok rám dobálták arcod –
itt nézelõdtél. Folyton szólt a dallam,
szólt este, reggel, örömben, haragban,
köztünk a hídnak pilléreket tartott.
Elindultam, érõ alkonyatban,
te biztos voltál –
minden más folyékony,
mint múló esõ mendegélõ Napban;
te ének voltál, vittelek magamban,
s míg fenn kalimpált Ikarus vagy Phaeton, Phaeton = a napisten Helios fia
üstökös Boeing mennydörgött kevélyen,
csóvák foszlánya fénylett a hajamban –
ezüstben mentem.
Vittelek magamban,
beültetett mellkasomba régen
professzor Barnard — szív helyett dörömbölsz Dr. Barnard, Délafrikai szívsebész
bordáim rácsán, zúgsz, vagy sírva bömbölsz,
míg szünet nélkül szól, beszél a dallam,
tebenned, bennem, lenn és a magasban.
Tekinteteddel kirakatot törsz be,
ujjaddal csókolsz legdrágább cipõket,
s míg válogatsz, mi bólogatjuk õket.
Így álldogáltunk. Tenyerem befogta
kölykök kezét s novõ Napba dobta,
nyugat nyugágyán sejde táncok nõttek
kiugráltak a gyepre, hol a csend járt,
örök zenéket szótlan hallgatódzott –
kislányom már a fák közt ringatódzott,
fiam a sárkány farkába fogódzott,
s mint Ikarus, a gõgös boltra felszállt –
te elindultál, ámultam utánad,
a szobrász cipõ jól dicsérte lábad
elõl s mögöttünk szólt és szólt a dallam,
szökdelve mentél, elvittél magadban,
pengett a járda, táncolt szét a pázsit,
esthajnalcsillag: szárnyalt az a másik,
kislányom lenn, fiam fenn, én magamban
mentem és mentem; hallgattam, hogy ásít
szerte a város, magányt este fásít
lágy muzsikákkal.
Szólt és szólt a dallam,
enyém volt, amit elvettem, s mit adtam,
visszatért hozzám; bennem, mint az oltár
letérdeltél, s a kóruson a dallam
fürtözött, ívelt – bachi összhangzattan.
S beszéltél bennem,
bennem vándoroltál,
beszéltem benned,
benned vándoroltam;
s beszéltek bennünk, mint papban a zsoltár,
fiunk és lányunk. Három sebed voltam:
a hit, a bánat, s mint jövõnk, a gyermek.
Az est kigyulladt, fénylett mint a dallam,
mely bennünk ébredt. Mentem, hûs-magamban,
fölöttünk sorsunk csillagképe dermedt,
sötétség lángolt; mentem tûz-magamban;
a boldog fûre tánc pihent le halkan,
valahol, messze, húr csendült bokádon,
csukott pillámon visszhangzott az álom,
a mennybolt sátra suttogott alattam,
míg kuporogtam megszentelt szekéren;
a szalma között szunnyadt fiam, lányom,
mellettem ültél némán, holtfehéren,
kocsisunk volt az édes szánom-bánom;
csillag repeszek szisszentek a réten –
és mentem, mentünk, veletek, magamban,
a rúd dalolt, és szólt, és szólt a dallam –
lovaink lába utat vert az égen
Beszélj
Fáradt a víz, már nincs veszély,
hallgat a víz, hát most beszélj.
Eleget téptek viharok,
kalóz-kalandok, italok
(korunk csodája hogy vagyok),
hullám rohant, a lárma fájt,
félelem szabta át a tájt,
de most már csönd van. Most beszélj,
hangodon már mitsem ront a szél,
pihenve egy-egy mondaton
misézõ lelked hallgatom,
nem zúgnak badar muzsikák,
s tündöklõ halként úszik át
életemen, hogy létezel –
áldjon egy áldás és ezer,
hála, igen, és köszönöm,
szabódva, át a közönyön,
mely következett a harc után,
hát így, öregen és sután
(míg halkan ketyeg az urán)
tápászkodom a hangodért –
beszélj.
A tegnap végetért.
(S mint boa constrictor, a jövõ,
rettentõ zugból jön elõ.)
Megrongált idõ
A vak kezekkel szaggatott idõ
ellenségem lett. Vére rám csorog,
és megmérgezi meztelen szivem.
Roncs testét görnyedten viszem,
lábamban ólom, elhasznált erõm,
s az elpocsékolt, szent energiák,
miknek összessége volna életem,
nyakamon függnek, mint meddõ teher.
Kérlelem a megsértett idõt,
legfontosabb szavam: kegyelem,
de hasztalan, nap mint nap gyengülök,
s a csillagtestû, kóbor éjszakák,
sorsom tudói, búcsút intenek.
S ki életemnek rossz sáfára voltam,
s lettem magamtól ily korán öreg,
lesem jövõm a vándor csillagokban,
míg vállamon a roppant göngyöleg,
a vak kezekkel megrongált idõ,
s koponyámban csend és õrület,
a rácsok mögött reszketõ tüdõ,
a számon bûnöm büntetõ szavak,
hogy nem ismertem azt, hogy nem szabad,
a kezeimen Krisztus-sebhelyek –
magam ütöttem húsomba szöget –
míg fönn apám, megköpve tenyerét,
befogta már a Göncöl-szekerét.
Arc, mennyboltra marva
Április õsze harmatában
készülök a télre. –
az elsõ és utolsó is ez lesz –
vijjognak vércséim az égre.
Ó, vércsék, vers- s madárkisértõk,
ó, szárnyak, elmúlás nesze;
neked adom a földi tájat,
vedd e kis anzikszot, nesze.
Itt járt, ivott, s törpén bolyongott
egy órjás, és szemüregén
a világûr ritka nincse kongott;
s elmult a fény szüretén,
mely apró árnyékát úgy növelte,
hogy maga is nõtt, és belehalt
saját éjébe. Ám a hajnal
egy arcot a mennyboltra mart.
Virágteremtõ sebhelyek
Elmenni úgy hogy ittmaradni,
meghalni úgy, hogy élj tovább,
bort, hogy ne fogyjék, úgy harapni –
tudod, hogy nincsenek csodák.
Tudod, hogy rövid villanásunk
kiég a sötétség hegyén,
s nem költ erõ, hogy újra látsszunk
liliom mennybolt tetején.
De mégis, úgy csókolj port, palántát,
kiszáradt sorsú telkeket,
énekké tépd a földi lármát,
fogaddal vérezz lelkeket –
hogy megõrízzék a csókok álmát
virágteremtõ sebhelyek
A nap vége
A tavasz tart ma esküvőt velem
násznagyom az élet – már öreg
tanum kilencven kihült szerelem
a harang üst a Biblia törek
a süket Isten némán mutogat
haja bozontján ottmaradt a tél
a jeggyűrűnkön mókus fen fogat
avarba ejti szarka elviszi
utána futok gólyalábakon
combom között egy kettős domb hiszi
hogy ifjú vagyok s időt a bába fon
ölelkezésem fáradt ritmusán –
a tavasz tart ma esküvőt velem
hát megölelem a világot busán
bikán vadul büszkén hisz szeretem –
még egy-két évig nagyon kell nekem
a színek tánca illatok zaja
az Úristennél szentebb szerelem
s a részeg hit hogy voltam valaha
tékozló vándor
folyton elmenő
örökké úton mindig lázasan
szeretve szidva – nem védett tető
mosták az esők meztelen hasam
tengerek partján hol a hordalék
a zafír égtől kontrafényt kapott –
szakasztott menny volt énekelt a lég
Odysseusról, Circéről dalolt
bennünk és távol úsztak szigetek –
a Nap lement és felbuggyant a Hold
a pőre alkony búsan sziszegett
a delfin sírt a szépség búcsúzott
s én fölriadtam fázva öregen
s már nem hittem hogy repülni tudok –
a tavasz tart ma esküvőt velem
Aranyfüst
Mikor sáfrányoktól bojtos lesz a szél
s a bánatok törésvonalain
kakukkfű harsan mint a tüsszenés
majd megállok a Napban
kopasz tarkómat elborítja füstje
az aranyfüst mely úgy bolyong a tájon
mintha az idő ódája lenne
és akkor az emlék felpattan
mint gondatlanul leláncolt szelence
és nevetésed öltései az égen
sugarakból szabnak mellényt a messzeségnek
az út mentén egy kunyhó
a roskadás előérzetében
kitárja utolsó ajtaját
s nyoszolyát kínál a rongymocsár közt
s én akkor mégegyszer s utólszor
megölellek
Asszonyom
Téged
s míg a part mögött morajlás hallik
és egészen új csillagképek nyílnak
és dacosan elindul egy illat
hogy virágokat szenteljen a réten
én útrakelek végképp egyedül
azon az új idegen bolygón
a patakoknak szánom arcomat
a kavicsokon holdfény hegedül
s mint szerzetesek háta
a hegyek
mennek
mennek
a végtelenbe –
és nem néznek vissza sohasem