YOU'RE HERE : HOMEHungarianSzerb válogatásAz Olyan mégis című…

Az Olyan mégis című kötetből – Második r

Written by Szerb György in Hungarian -

Print Friendly, PDF & Email

Utolsó tavasz

Nincs több tavasz, nincs ékesebb,

a szél vizektõl fényesebb,

ünnepre cseng a Nap szeme,

nézése csorduló zene.

Nem jár senki a fák alatt,

csak én s egy elképzelt alak,

akit álmodtam szûntelen,

most hangtalan suhan velem.

Fölragyog tisztán, mint az ég,

mégegyszer minden, ami szép;

amiért éltem, átzokog

rajtam s az éneklő sorok

ösvényén, mint öröm, megyünk,

virágok suttogják nevünk,

hajunk az árnyék-gallyakon

úgy leng, mint szélborzolta lomb.

Pattan a béklyó lelkemen,

mely fojtogatta életem,

s ki jött a kétkedés mögül,

most rám nevet, pillámra ül,

s a mindenségnek énekén

egyszer s utolszor még enyém.

(Karom között szobor marad,

nézésén messzeség fakad,

amiben hallgatag kezek

jegyén halál az ékezet.)

Nem őrzi semmi

Semmi anyag nem őrzi lábnyomod

a hó elolvadt elfolyt a homok

semmilyen hang nem őrzi léptedet

a házak méla dobja néma lett

szemed szinét nem őrzi semmisem

(csak álmodónak barnaszép a csend)

szavaid selymét nem vigyázza más

csak néhány ittfelejtett suttogás

melled ringása szélvizekbe fúlt

mint meddő gyöngy ragyog kagyló a mult

derekad nádját elcsapta a kés

a halott nádnak nincs már ébredés

arcod bilincse gleccser-kék idő

szép mint a jég keményebb mint a kő

Olyan mégis

Bár ujjaim alól a játék

úgy folyik mintha vér csorogna

s kezem a billentyűk gerincén

meg-megbicsaklik undorodva

bár gondjaink naponta nőnek

s a holnapok rosszakaróink

bár naponta kell hogy újra fájjon

századszor tépett húsa szánknak

mert napról napra újra sebzik

szilánkjai a hazugságnak

mert hazugság óvja lelkeinket

s az elkiáltott szó fejünkre

bajjal haraggal visszatéved

OLYAN MÉGIS A MI SZERELMÜNK

mintha háztetők közt orgona szólna

a csatornák karcsú orgonasípok

a földből szívják dalukat

s az égből mise zendül a záporokban

az álmos délutánokon

a dzsezzorgona üvegsípjai sírnak

verebek kapják föl fejüket a hangra –

ó hallgasd a háztetők között

mégiscsak a mi dalunk árad

s a templomtornyokon felfut az égre

Istenkisértés

Elindultam, vittelek magamban;

a kirakatok rám dobálták arcod –

itt nézelõdtél. Folyton szólt a dallam,

szólt este, reggel, örömben, haragban,

köztünk a hídnak pilléreket tartott.

Elindultam, érõ alkonyatban,

te biztos voltál –

minden más folyékony,

mint múló esõ mendegélõ Napban;

te ének voltál, vittelek magamban,

s míg fenn kalimpált Ikarus vagy Phaeton,                            Phaeton = a napisten Helios fia

üstökös Boeing mennydörgött kevélyen,

csóvák foszlánya fénylett a hajamban –

ezüstben mentem.

Vittelek magamban,

beültetett mellkasomba régen

professzor Barnard  — szív helyett dörömbölsz                     Dr. Barnard, Délafrikai szívsebész

bordáim rácsán, zúgsz, vagy sírva bömbölsz,

míg szünet nélkül szól, beszél a dallam,

tebenned, bennem, lenn és a magasban.

Tekinteteddel kirakatot törsz be,

ujjaddal csókolsz legdrágább cipõket,

s míg válogatsz, mi bólogatjuk õket.

Így álldogáltunk. Tenyerem befogta

kölykök kezét s novõ Napba dobta,

nyugat nyugágyán sejde táncok nõttek

kiugráltak a gyepre, hol a csend járt,

örök zenéket szótlan hallgatódzott –

kislányom már a fák közt ringatódzott,

fiam a sárkány farkába fogódzott,

s mint Ikarus, a gõgös boltra felszállt –

te elindultál, ámultam utánad,

a szobrász cipõ jól dicsérte lábad

elõl s mögöttünk szólt és szólt a dallam,

szökdelve mentél, elvittél magadban,

pengett a járda, táncolt szét a pázsit,

esthajnalcsillag: szárnyalt az a másik,

kislányom lenn, fiam fenn, én magamban

mentem és mentem; hallgattam, hogy ásít

szerte a város, magányt este fásít

lágy muzsikákkal.

Szólt és szólt a dallam,

enyém volt, amit elvettem, s mit adtam,

visszatért hozzám; bennem, mint az oltár

letérdeltél, s a kóruson a dallam

fürtözött, ívelt – bachi összhangzattan.

S beszéltél bennem,

bennem vándoroltál,

beszéltem benned,

benned vándoroltam;

s beszéltek bennünk, mint papban a zsoltár,

fiunk és lányunk. Három sebed voltam:

a hit, a bánat, s mint jövõnk, a gyermek.

Az est kigyulladt, fénylett mint a dallam,

mely bennünk ébredt. Mentem, hûs-magamban,

fölöttünk sorsunk csillagképe dermedt,

sötétség lángolt; mentem tûz-magamban;

a boldog fûre tánc pihent le halkan,

valahol, messze, húr csendült bokádon,

csukott pillámon visszhangzott az álom,

a mennybolt sátra suttogott alattam,

míg kuporogtam megszentelt szekéren;

a szalma között szunnyadt fiam, lányom,

mellettem ültél némán, holtfehéren,

kocsisunk volt az édes szánom-bánom;

csillag repeszek szisszentek a réten –

és mentem, mentünk, veletek, magamban,

a rúd dalolt, és szólt, és szólt a dallam –

lovaink lába utat vert az égen

Beszélj

Fáradt a víz, már nincs veszély,

hallgat a víz, hát most beszélj.

Eleget téptek viharok,

kalóz-kalandok, italok

(korunk csodája hogy vagyok),

hullám rohant, a lárma fájt,

félelem szabta át a tájt,

de most már csönd van. Most beszélj,

hangodon már mitsem ront a szél,

pihenve egy-egy mondaton

misézõ lelked hallgatom,

nem zúgnak badar muzsikák,

s tündöklõ halként úszik át

életemen, hogy létezel –

áldjon egy áldás és ezer,

hála, igen, és köszönöm,

szabódva, át a közönyön,

mely következett a harc után,

hát így, öregen és sután

(míg halkan ketyeg az urán)

tápászkodom a hangodért –

beszélj.

A tegnap végetért.

(S mint boa constrictor, a jövõ,

rettentõ zugból jön elõ.)

Megrongált idõ

A vak kezekkel szaggatott idõ

ellenségem lett. Vére rám csorog,

és megmérgezi meztelen szivem.

Roncs testét görnyedten viszem,

lábamban ólom, elhasznált erõm,

s az elpocsékolt, szent energiák,

miknek összessége volna életem,

nyakamon függnek, mint meddõ teher.

Kérlelem a megsértett idõt,

legfontosabb szavam: kegyelem,

de hasztalan, nap mint nap gyengülök,

s a csillagtestû, kóbor éjszakák,

sorsom tudói, búcsút intenek.

S ki életemnek rossz sáfára voltam,

s lettem magamtól ily korán öreg,

lesem jövõm a vándor csillagokban,

míg vállamon a roppant göngyöleg,

a vak kezekkel megrongált idõ,

s koponyámban csend és õrület,

a rácsok mögött reszketõ tüdõ,

a számon bûnöm büntetõ szavak,

hogy nem ismertem azt, hogy nem szabad,

a kezeimen Krisztus-sebhelyek –

magam ütöttem húsomba szöget –

míg fönn apám, megköpve tenyerét,

befogta már a Göncöl-szekerét.

Arc, mennyboltra marva

Április õsze harmatában

készülök a télre. –

az elsõ és utolsó is ez lesz –

vijjognak vércséim az égre.

Ó, vércsék, vers- s madárkisértõk,

ó, szárnyak, elmúlás nesze;

neked adom a földi tájat,

vedd e kis anzikszot, nesze.

Itt járt, ivott, s törpén bolyongott

egy órjás, és szemüregén

a világûr ritka nincse kongott;

s elmult a fény szüretén,

mely apró árnyékát úgy növelte,

hogy maga is nõtt, és belehalt

saját éjébe. Ám a hajnal

egy arcot a mennyboltra mart.

Virágteremtõ sebhelyek

Elmenni úgy hogy ittmaradni,

meghalni úgy, hogy élj tovább,

bort, hogy ne fogyjék, úgy harapni –

tudod, hogy nincsenek csodák.

Tudod, hogy rövid villanásunk

kiég a sötétség hegyén,

s nem költ erõ, hogy újra látsszunk

liliom mennybolt tetején.

De mégis, úgy csókolj port, palántát,

kiszáradt sorsú telkeket,

énekké tépd a földi lármát,

fogaddal vérezz lelkeket –

hogy megõrízzék a csókok álmát

virágteremtõ sebhelyek

A nap vége

A tavasz tart ma esküvőt velem

násznagyom az élet – már öreg

tanum kilencven kihült szerelem

a harang üst a Biblia törek

a süket Isten némán mutogat

haja bozontján ottmaradt a tél

a jeggyűrűnkön mókus fen fogat

avarba ejti szarka elviszi

utána futok gólyalábakon

combom között egy kettős domb hiszi

hogy ifjú vagyok s időt a bába fon

ölelkezésem fáradt ritmusán –

a tavasz tart ma esküvőt velem

hát megölelem a világot busán

bikán vadul büszkén hisz szeretem –

még egy-két évig nagyon kell nekem

a színek tánca illatok zaja

az Úristennél szentebb szerelem

s a részeg hit hogy voltam valaha

tékozló vándor

folyton elmenő

örökké úton mindig lázasan

szeretve szidva – nem védett tető

mosták az esők meztelen hasam

tengerek partján hol a hordalék

a zafír égtől kontrafényt kapott –

szakasztott menny volt énekelt a lég

Odysseusról, Circéről dalolt

bennünk és távol úsztak szigetek –

a Nap lement és felbuggyant a Hold

a pőre alkony búsan sziszegett

a delfin sírt a szépség búcsúzott

s én fölriadtam fázva öregen

s már nem hittem hogy repülni tudok –

a tavasz tart ma esküvőt velem

Aranyfüst

Mikor sáfrányoktól  bojtos lesz a szél

s a bánatok törésvonalain

kakukkfű harsan mint a tüsszenés

majd megállok a Napban

kopasz tarkómat elborítja füstje

az aranyfüst mely úgy bolyong a tájon

mintha az idő ódája lenne                              

és akkor az emlék felpattan

mint gondatlanul leláncolt szelence

és nevetésed öltései az égen

sugarakból szabnak mellényt a messzeségnek               

az út mentén egy kunyhó

a roskadás előérzetében

kitárja utolsó ajtaját

s nyoszolyát kínál a rongymocsár közt

s én akkor mégegyszer s utólszor

megölellek

Asszonyom

Téged

s míg a part mögött morajlás hallik

és egészen új csillagképek nyílnak

és dacosan elindul egy illat

hogy virágokat szenteljen a réten

én útrakelek végképp egyedül

azon az új idegen bolygón

a patakoknak szánom arcomat

a kavicsokon holdfény hegedül

s mint szerzetesek háta

a hegyek

mennek

mennek

a végtelenbe –

és nem néznek vissza sohasem

Leave a comment

Your email address will not be published. Required fields are marked *