Az Ének a folyón kötetből
Written by Szerb György in Hungarian -
(Veszely Ferenc szelektálásában és jegyzeteivel, aki
gyerekkori osztály és költõtársa és 1951 és 1957 között
legjobb barátja volt és tanúja volt a zseniális fiatalember
költõvé fejlõdésének. A forradalom illetve Veszely
kényszerû menekülése szakította el az “elválaszthatatlan”
barátokat. Szerb a kultúrált emberiség költõje, minden
bizonnyal a huszadik század legkiválóbb költõje cím
kandidátusa Európában. A versek magukért beszélnek. )
I. Az Ének a folyón kötetbõl
Arioso
Láncfű pihéket szólongat a szél,
s hogy él, magáról elhíreszteli.
Vonat nyújtózik meztelen napon,
jó, friss színekbe fúródik vakon,
arcom a dolgok fénye elfedi.
A föld zöld szőrzetét cirógatom.
Tavasszal így, szagokkal teljesen,
a gyönge dombok, selymes hajlatok,
sóvárogván a síma csókokért,
itatva vággyal, évődnek velem;
jóízű színük szám bizsergeti,
mint csepp ütések puha csókjaim
borzolják bőröm, altatnak megint,
s a nyírkokat friss áram kergeti.
Vártam, s ama érett szájjal ízlelem
szerelmed, föld, szagokkal jött tavasz,
kínig kivánó testiség, kamasz
szerelmek könnyén megtanult gyönyör,
mely szűzességtől szűzen óv, s a kéj
tisztult tavából piszkot, bűnt kiold.
Bukfencezik a szél, hisz elhiszik,
hogy él, mert hírét, illatát viszi
virágjövőknek, érzem szédítő
sodrát a létnek, szerelmem egyre nő,
elmém anyagba szédül, s nem dadog,
élőkkel kötnek össze illatok,
a pórusokból párolog a vágy,
formák fonódnak eggyé, furcsa, lágy
alakjuk értelemre lel, s a lét
dolgában célt kap törvényünk, a szép.
Ezt a szép verset 17 éves korában írta, 1954-ben. Már akkor a szép megszállottja volt,
ars poetikájának lényege mindenekelőtt a szépségre törekvés, zászlajára a l’art pour
l’art-ot tűzte akkor amikor a “szocialista realizmus” volt a pártvonal s a lirikus versek
(hacsak nem Sztálin vagy Rákosí dicsőitésében) “kispolgárinak,” ha nem egyenesen
“reakciósnak” itéltettek a kommunista hatalom által. A költők költője kivánt lenni, de a
Nyugat és a klasszikusok lelkületében, nem a korabeli, rendszerint a rendszert kiszolgáló
versírók utánzatában. Későbbi, érett költészete magába foglalja a modern kor versírásának
mindhárom változatát, a szimbolizmust, az imagizmust és a szürrealizmust. Főleg az
utóbbi kettőben mélyül el, a tudatalattit bányássza gyönyörű kép és összefüggés
elemeket csapolva meg, amelyek belső nyomásra szökőkutakként törnek ki verseiből.
Ha van öncélúság verseiben ez ezen források tudatos keresése, versei szinte maguktól
ezen források felé gravitálnak, az eredeti gondolatot vagy ihletet hamarosan ezek a belső
képek és asszociációk árasztják el. Kétségtelenül lángész volt, nehézveretű filozófiai
műveket olvasott könnyedtséggel egészen fiatal korában, Liszt darabokat játszott a
zongorán kotta nélkül (később a zenéből élt meg előbb vándorló zongoristaként, később
a Déryné színház karmestereként, több dalt és színházi zenedarabot komponálva, de
ambiciója mindíg a költészet maradt), megismerkedett Szabó Lőrinccel s fordításokban a
német, francia, angol és ógörög költőkkel is, s tette mindezt mielőtt elérte volna huszadik
évét. Hajszolt életet élt, háromszor nősült, öt gyerek apja. Egész pályafutására ránehezült
a kommunista elnyomás terhe, megjárta a hirhedt Andrássy út 6O-at is, ahol verseinek
értelméért vallatták sorról sorra a paranoid pribékek. Utódaik ma is agyonhallgatják óriási
tehetségét, vagy messze alulértékelik költészetének igazi jelentőségét, említést sem kap
nyelvének – páratlan szókincsének, képeinek, kifejezéseinek – rendkivüli gazdagsága,
szépsége. Nagybátyját tekintette példaképének aki hajszolta az életet és – mint maga a
költő — korán halt meg. V. F.
A tavasz dicsérete
Ó fürge Nap, borítsd ki karcsú korsód
hadd follyon fény a fáradt földpihére
hadd rúgja már a a bánat az utolsót
és haljon bele az öröm levébe
a vízre harsány tûzvitorlák húznak
a szél gubancot hurkol a habokra
lányok kendõi kacagáson úsznak
s hajuk kibomlik mint a barka bokra
az ég tavában gépek fodra ázik
fölötte néha felhõk szárnya lobban
megnõ a szem egész a látomásig
és lélekzik mint élet a rabokban
gyökerek ujja mozdul már a mélyben
a szél ezüstöt fésül a homokról
madarat ûznek csakhogy el ne érjem
és innék újra rég halott borokból
a házak arcán énekel a festék
az ablakok kigyúltak mint a fáklya
s míg bámulom a szobrok drága testét
már nem gondolok többet a halálra
mert látom magam kõszívükbe vésve
mint része nálam élõbb alkotásnak
mert új tavasz jön mindíg a vetésre
s az életnek szánt nem az elmúlásnak
és leng a felhõ könnyû mint a kócsag
kigyulladt húsa ég a gólyahírnek
a vízre csúszik hempereg a csónak
s madarat fog illata a víznek
zeng-bong a szél pengét akaszt az árral
az ég fonálja most tanul nevetni
ujjong a víz egy asszony benne lábal
hajunk lobog most volna jó szeretni
Ének, õszi tájjal
Már pislákol pár karmazsin levél
a lombkastélyok ormán, mint a vér.
Hozzák az õszt borostás reggelek,
kemények, durvák, mint az emberek.
Már köd lapul a tarlón. Kék utak
függnek a füstön, mint a bûntudat.
Elmult megint, s megint más volt a nyár,
mint ahogy hittük. Nem pattant a zár
titkok felett és nem enyhült a gond.
Se nyár, se õsz, se tél, tavasz se mond
sohase újat. Sorsunkra konok
közönnyel néznek, mint az ikonok.
S mi csak vonszoljuk s hisszük, ó de szép,
egy nagy repülés elõérzetét,
naponta újra ujjászületünk
hisz egyszer úgyis sikerül nekünk
valamit látni amit más soha,
valamit tenni ami már csoda, (a forradalom elõérzete?)
valamit vinni, ami már öröm,
s embernek lenni rontott délkörön.
Ez tart meg élve. Ének akkor is
ha hallgatásunk hosszú és komisz,
kiáltás akkor is ha korcs a hang,
csenddé törik mint hó alatt a hant,
és élet akkor is, ha töredék…
Magában-kék (Immunizáló ön-beoltás a szocialista realizmus ellen? F. V.)
Magában-kék a föld
hegyen az este költ
tojásban kopog a csend
köd eszi az elevent
cinege-szél dudol
boróka bandukol
guggol a galagonya
laboda lapít oda
pityeg az õszapó
a bodza hintaló
csõrével dobol a pinty
bogarak dobozain
a bükk szelet figyel
sárkányt ereszt a cser
jegenye bogokat old
zsinegen repül a hold
mikor a csend kikel
magában énekel
Ködben távoli házak Korabeli tanúvallomás egy költõ sorsáról a Kádár
korszakban. F. V.)
Ködben távoli házak
nyitott fekete szájak
ablak-fogsor vicsorog
az utca hördülõ torok
bennem keserû akarat
alacsony egeket harap
felhõk fájnak a nyelvemen
száradó nyálam elnyelem
próbálnék újra valamit
robbannék mint a dinamit
befesteném a házakat
dalolnék nemvolt lázakat
de jaj hahota-gyalogok
vesszõi alatt szaladok
csapkod és csíp a nevetés
fájó fülemben csupa kés
tudom tudom hogy vége már
nem szólhat az aranyszamár
csak néz csak hall csak lát csak tud
s nyeli a keserû laput.
Delirium elõtt
A lenti égen füst fakad
lármafák riasztanak
a kertben barbár horda dúl
száz éj mult el álmatlanul
a fény hideg a torkom ég
a hajnalt túl kell élni még
mellem szorít mint szörnyû rács
szivem mint puha kalapács
bordáim börtönét veri
a bõröm vékony víz lepi
idegeim a bõr alatt
mint furcsa férgek ránganak
hintáz rajtuk a félelem
futkos a vágy gerincemen
s a gyönge csontokba harap
éget a vér mint híg salak
dobhártyám végtelenre nyúlt
a szesz lármáján vékonyult
koponyám döngeti a csend
a lármafa nagy vészt jelent
füst fogta el a híg napot
egy kortyot még mert meghalok.
Szerb György italba való menekülése ismeretlen dolog nekem, fiatalkorunkban
egyikünk sem ivott, a forradalom elõtti idõszakban egyáltalán nem. Hallani másodkézbõl
hallottam róla, hasonlóan az állítólagos drogozásról is. Tény hogy intézeti elvonókúrán
vett részt egy idõben. Ennek magyarázatát valószinûleg részben genetikai, valószinûleg
pszichológiai okokban lehet megtalálni: a forradalom leverését követõ kiábrándulásának
(egy alkalommal velem épített barrikádot és egyértelmûen hive volt az oroszokat és a
kommunistákat egyaránt kisöpörni kivánó nemzeti forradalomnak), a Kádár korszakban
való üldözöttségének és elnyomásának (a Ködben távoli házak-ban leírt reménytelen
helyzetnek), de az a gyanúm hogy elsõsorban annak az önmagát a végletekbe hajszoló,
a Kasszandra megidézése címû versében erre utaló nessus ing viselésének a vállalása
miatt. Szerb fiatal kora óta hajszlolta magát, a szépségre való végletekig menõ törekvés
jegyében. (Lásd Válasz féltõimnek címû versét az alábbiakban) Sajnos feltehetõen
nemcsak õ fizetett meg ezért.
Kékhajú (részletek)
Kékhajút a lélekarcút
szemem lecsukva megtaláltam
feladtam hát a régi alkut
örömként jártam a világban
…
Kékhajú mondd tudnál-e dalolni
mint piciny ér kavicsok lythofonján
karcsú kezedbõl éneket ontván
Kékhajú mondd tudnál-e dalolni
mint a szelecske nád-pikulákon
csepp oboán mint cinke az ágon
mint az apály dagadó üregekben
mint a növõ víz tenger-ölekben
mint a meleg szél orgona fákon
mint hegedû szomorú operákon
mint a szabadság asszonyi szájon
…
Kékhajú mondd tudnál-e szeretni
mint kicsi kérész percre kigyúlva
rögtön elégve semmibe hullva …
mint a virágok egy nyarat élve
vágyakat oltva napszemû szélbe
mint a flamingók zárt sugarakban
rózsafüzérként szállva a napban
mint kudu-párok szürke szavannán
barna szoborként összetapadván
mint krokodilok mély mocsarakban
tíz tucat évig egy akaratban
mint a mammutfák tízezer évig
nézve magunkat s nõve az égig
mint a vizeknek örök csobogása
drágakövek maradó lobogása
mint a világok útja az égen
szent logikák diadalmi övében
…
s állt a leány mint õz a veszélyben
úgy remegett mint nádak a szélben
ám szeme drága taván tüzek úsztak
napkezû lángok jaj hova kúsztak
merre lihegtek a rét örökébõl
hullj ki szakadj ki lámpa körébõl
tollkicsi lepke jajj meneküljél
fûnyoszolyádra visszarepüljél
ott fakadott örömökbõl a tested
napsugarak szárnyadra leestek
jer meneküljünk megköt a város
szép nyírfánk lila földeken áll most
hold-mosolyában rínak a rétek
jer meneküljünk rút ez az ének
más dallam és más táj a mi jussunk
jer meneküljünk messzire fussunk
…
friss levelekkel lombok üzennek
hívnak a szélkarú erdei szentek
szólít a kõris az éger a vérbükk
el sose indul vissza közébük
falrafeszített régi fa-Krisztus
bronz lovasok közt itt neki nincs juss
farkasidõk foga majd elemészti
por-testét tovalengeni készti
szélmadarakkal szellemutakra
kékhajú párán tûzhajú napba
rét-ikonokra visszamerengve
vissza-lehullva sírva kerengve
sótalan könnyel esti esõben
hantokat mosva halk temetõben
Fohász
Ne szólj rá álmaimra,
még hagy játszhassak vélük,
gondoljál gondjaimra,
mennyit törõdöm értük.
Hogy’ hullik lassan egyre
a kristály dér fejemre,
tavasz nem oldja többé,
ottmarad mindörökké.
Gondolj a félelemre
mi irtóztat a sírtól,
fakó fehér kezemre,
ha lehull a papírról.
Gondolj nehéz napokra
mik megvámolták sorsom,
kisértet holnapokra
várásuk félve hordom.
Gondolj tükör-szememre,
hogy dédelgette lényed,
mivé leszel ha benne
kialszanak a fények?
Ki tartja templom arcod
dicsérõ napsugárba,
ki fûzi szélbe hangod,
derekad karcsú fára?
Ki biztat hogyha rémek
suttognak föl szobádban,
s a megváltó nevének
sóíze nõ a szádban?
Gondolj az életünkre,
ne törd le gyönge törzsét,
magunkért drága húsú
de magtalan gyümölcsét.
Ne szólj rá álmaimra,
becézem õket érted,
változó kontyaidra
virágnak, ahogy kérted.
Nem vagy velem
Nem vagy velem szivemre este szárad
megüt a mélyben korhadó anyag
a vigyázatlan tárgyak öklelése
a rossz csoda hogy élsz és mégse vagy
sötét hajukkal sarkok integetnek
de szótlan kong a nemjárt kapualj
mennydörgése hullik a hegyeknek
egy kóbor gép a mindenségbe mar
nem vagy velem s ez több mint érthetetlen
a távollét a megsemmisülés
élõ melled holt emlék kezemben
míg megkisért az átlényegülés
tapogatom derekad a szélben
gyümölcsök héján bõröd hámozom
bontogatom lépteid a porból
s a lágy vizekre arcod álmodom
nem vagy velem idõmet így emészti
halálom útján számtalan halál
ki élõt veszt el kínját jobban érzi
még szól a dal mely néki néma már.
Szeretném
Szeretném ha velem lennél
kezeimbõl felhõt ennél
szeretném ha láthatnálak
kortyolhatnám virágnyálad
szeretném ha madarakról
beszélnék és sírnál akkor
szeretném ha újra mint rég
borzolnád a bokrok ingét
szeretném ha dongó jönne
és te félnél mintha ölne
szeretném ha növénykacsok
között látnád gyerek csacsog
szeretném ha vásott, tarka
ábrát firkálnál a falra
szeretném ha rossz gyerekként
leköpnéd a gonosz repkényt
szeretném ha bolond lennél
fényes utcán megölelnél
szeretném ha menve-mennénk
szinte belebetegednénk
szeretném ha tüzes padra
úgy ülnénk le mint a napra
szeretném ha forrva hûlve
ledõlnénk a hideg fûre
szeretném ha harmatokban
forró vércsepp nyílna nyomban
szeretném ha csípõnk ágyán
halkan meghalna a páfrány
szeretném ha megnyugodnál
mint a virág becsukódnál
szeretném ha újra mégis
szánva bánva szeretnél is.
Katrin a kedves
A éj kelyhében lágy zsivaly
törések mély zengése kelt
reggelre megfordult a szél
az esõ kazlakat terelt
kötõdtek kék üveggyepûk
nádak lábvize megfagyott
akkor már régen tudtam én
Katrin a kedves elhagyott
s akkor mégis az útfelen
miatta dermedt meg a fû
rozzant nyilán a szarkaláb
cirákolt íjedt hegedû
zörgött didergõ fényrigó
papírba göngyölt szívemen
cipõm kocogott kocsmakõn
csuklott a szél és jött velem
árultak képzelt arcokat
maguktól fénylõ ablakok
akkor már régen tudtam én
Katrin a kedves elhagyott
(A fákról csordul a sötét
estére vak tócsába gyül
reggel ha szél imádkozik
párája égbe szenderül
átugorják az éjszakák
a bakot tartó víg napot
többé semmi sem változik
Katrin a kedves elhagyott.)
Polifon sirató
Valami mindíg leszakad és lassan Az előbbi négy, de különösen ezen, második, egy autós
mint meglõtt sas pernyéje a magasban balesetben hirtelen elveszített feleségéhez annak holta után
hullnak az égbõl hétpecsétû percek írt versek kétségtelenül a világirodalom legmélyebb,
míg fény sikoltoz vagy sötétje serceg legszebb szerelmes versei közé tartoznak. Különösen
hullnak kóválygón részegen lelõve e sirató, amely Szerb versművészetének a csúcsát
fekete porként a gyémánt idõre is méltán megfogalmazza, egyedülálló nemcsak a
most búcsúztatom ki a csöndre érett magyar, de a világirodalomban. Különösen a második
egyforma gyásszal magamat vagy téged stanza istenien gyönyörű sorai szívrehatóak.
ki felhõk arcán hét szelíd fodorral A költő gyásza egy képdús szellemi szertartás
összeég a kékülõ kolórral szintjére emelkedik amelyben a természet tudatalatti
s néhanapján messze még kigyullad asszociációi tudatfölöttivé válnak. Még elképesztőbb
mint sarkifénye északnak s a múltnak hogy a költő hosszú stanzákon át állandóan tudja
fokozni a hatást, gyönyörűbbnél gyönyörűbb sorokban
Most elsiratlak szép fehér halottam melyek között “a csillagképek csonthártyái zúgnak”
már nem vagy aki voltál aki voltam és a költő fájdalma “gerincét töri a Tejútnak.”
elnézem eltört drága üvegtested
s a csöndnek adlak mint napját az estnek
az égbolt kék koporsójába teszlek
hol átmosódnak halk üvegkeresztek
s a templomtornyok fordítottja ázik
és nõ az isten ezüst oldaláig
majd érezlek a tiszta levegõben
ha üvegszálak sírnak az esõben
s az emlékedben lágy iszapba vesznek
mint visszhangjai régen elveszettnek.
Kopog a kõ a gondolat kipukkan
a lépegetõ bánat tûre bukkan
és percrõl percre önmagát bevérzi
a nap kihajt a fájdalmat nem érzi
békák mozdulnak mély koszos lyukakban
magába hull a tél is mozdulatlan
a szélcsikók már jóidõt legelnek
a füvek sûrû sorban menetelnek
én járok mégis oldatlan hidegben
lépteid nélkül lépteimmel rendben
megállva néha páratlan soroknál
mintha még szemem szép vetése volnál.
Egy robbanás az égbolt rianása
volt szerelmünk és nem születik mása
a csillagképek csonthártyái zúgnak
mert gerince tört tegnap a Tejútnak
s a mindenségbõl tájfúnként az élet
a törésen a semmiségbe széled
formába dermedt fénytokokban élünk
a kõerekben színt repeszt a vérünk
ujjunk a kristály fényes néma ága
a rend kövült értelmet zár magába
és hull a kristály végtelenbe veszve
hol nincs Közel s megsemmisült a Messze.
Patria mea parva
Ó gyöngykorom te kõbányai hajnal
ó kráterek gyanakvó visszahanggal
ó mély tavak gyerekkor genfi-tói
de szép volt rajtuk talpfákon hajózni
sok méla gyár merengõ néma kémény
figyelt reánk a reggel téglafényén
mikor kutyánkkal sások zöld bozontját
úttá ügettük s gallyak harci csonkját
a napfény oldalához ütögettük
a bogarat koszos kezünkbe szedtük
hogy szabadságra szöktessük vidáman
porok vonultak kócos karavánban
az út felõl hol kordék lõdörögtek
végtelen ívén egykedvû köröknek
a víz akár a kácsa könnyû pelyhe
szemünkbe röppent csillogott a kelyhe
leráncigáltuk csípõnkrõl a rongyot
belémerültünk kurjongó bolondok
sütöttek ránk smaragd salátakertek
a lágy homokban lim-lomok hevertek
lábnyomaink mint holdhegyek ragyogtak
tépésein a megsebzett homoknak
mint bátor hód kutyánk a mélybe húzott
nyomán a farka csengõ csíkot úszott
öreg szirénák munkát nyögtek akkor
s mi káromkodtunk tettetett haragból
hiszen fintorgó csepp suhancok voltunk
s az égvilágon nem volt smmi dolgunk
anyánk a drága várt vajas kenyérrel
s mi telistele aggatott tenyérrel
mentünk elé megmosdott szép fiókák
bogáncsot vittünk s néha néha rózsát
Keresztúri temetés
A félelem ír dalt a körben,
míg messze, mélyen döngve döbben
az új koporsón Gaia ökle,
s elhagy egy lélek mindörökre.
Nézel és föladnád a harcot,
elárult, s megtámadt az arcod,
hordod, mint tõreit az élet,
ráncaidban az öregséget.
Játszol, de fájdalmas a játék,
az ég, mint megsápadt halánték,
törvényt sugároz ujjaidra.
A szõtt idõ, mint szörnyû hydra,
megemészt névtelen halaknak,
érzékeid is megtagadnak,
agyad, mely tiszta és egész volt,
részekre törik mint az égbolt,
nem marad más, csak tarka, büszke
emlékezések csillag-üszke.
Aztán az éj-hullámú nemlét
elönti szívedben a medrét.
Õt siratom csak
Míg ólmos vízben álmodik a táj
egy szó feszíti számat ami fáj
e szó az élet
általa terem
haza szabadság szépség szerelem
mert nincs hazája annak ki halott
s a szabadság is élõkön ragyog
s csak az szomjazza hírét hogyha nincs
ki él, akinek szomjúsága kincs
s a szépség is csak partavetett hal
ha nincsen szem mely látványába mar
ha nincsen fül mely dallamába tép
ha nincsen szív mit láza vetne szét
és nem szeretnek holtan a kövek
sem elszáradt fakó virágtövek
csak aki él és úgy marad örök
hogy egymásba olt célt és örömöt
csak élet értelmezi a csodát
mely fényével egy világot fon át
legyen az mértan mámor kémia
vagy õszi lombra rótt elégia
én õt siratom csak az életet
hogy lesz idõ mikor már nem leszek
szavam se lesz hogy megkérdjem magam
hová kallódtam ilyen nyomtalan
és nem hiányzom majd de énnekem
nagyon hiányzik szép vad életem.