Az Ének a folyón kötetből – Második rész
Written by Szerb György in Hungarian -
Látomások
1
Idõ felett mint gondolat
a Szép madara száll,
tollászkodik az anyagon,
mert fészket nem talál.
Csõrével vési az idõt,
míg csontos fát nem ér,
s gyantát sajog az õs tudat,
barázdát sír a tér,
s a tûzként égetõ tojás
a kín fészkébe hull,
melengeti a nagy madár
és költ álmatlanul.
Sugaras arcú sasfiók
születik tolla közt,
az Éjjel megviaskodik,
közé Napot kötöz.
2
Világ szerelme: értelem,
nyoszolya-fényû Föld,
Cro-magnon szirtjén szellem ül
és húsálarcot ölt,
benépesítve lépked át
a por-víz csillagon,
az idõ beoltott fája zúg,
ércalmát ring a lomb,
s a kettõs lények fölfedik
a tûz forráshelyét,
a számok totemoszlopát
s az idomok nevét.
A mértan kristály képlete,
mint gránit, sár alól,
kibukkan, míg a völgy felõl
a lant hívása szól,
zene teremti birtokát
s rá visszhangként derû:
gondolatokkal válaszol
a beszéd-hegedû.
3
Az anyag él. Hulláma közt
a sártól kozmoszig
formát keres a gondolat
és megmutatkozik.
A lét mûvének mûhelye,
nehéz mintáiban
nincs jó vagy rossz, csak rút vagy szép,
s gyönyörnek kínja van.
A massza mélyén, mint erõ
viharok szíve; csend,
vulkánkét napvilágra tör,
vagy gleccserként mereng,
konokul formál kőmedert,
vagy oszlopot farag,
a víz márványát szabva át
a sziklabolt alatt.
Széthull és újra összezúg
az egy-energia,
a káosz csöndekké törik
s felharsan, mint a fa,
hullámzik, mint a vízverés
a változó fokon,
partokat bont és visszaad,
zsibong a homokon,
hegyeket épít, dombokat
mezőkké csöndesít,
magokra hordoz jóidőt,
és csírákat hevít,
sejtekben osztódik tovább,
és nedvekben suhan,
virág lesz, illat és kalász,
szelíd és számtalan.
Majd pusztít, mint a jégverés,
majd gyógyít, mint a nap,
megárad, mint a háború,
s mint béke, elapad.
És benne az ember. Így visel
százarcú bélyeget,
ezer szándékot, egy halált
és egy eszméletet.
4
Mint véres dombormű, a Föld
szenved, de tündököl.
Mint gyöngy, aminek ágya kín,
de hajnala gyönyör.
Amíg a vésők sebhelyén
kiszőkül a szobor,
a világ arcán mély hegek
s a házában nyomor.
A sivatag embervért iszik,
de megtermékenyül,
s a halhatatlan kőidom
a föld szélére ül.
A sphynx ezüstös homloka
világít kort, s jövőt –
Egyiptom függőkertjein
tudásunk magva nőtt.
Mózes nyomán a víz beforrt,
a hegy kiszáradott,
de Dávid dicséri reggelünk,
ha ünnepként ragyog.
Athén fáklyája rég kihúnyt,
elfújták fegyverek,
de színe, mint a hangaszál,
a napfényben remeg.
Róma elhányta a babért,
de dúdol még Ovid,
s Tómi hamuján őrködő
magány panaszkodik.
Jézus keresztje összetört,
de gótikus fejek
még hordják szép szemöldökét
s a tüskedíszeket.
Szolgaság, mint a rákfene,
s a bitófák szaga
nyomta a kort, de fennmaradt
a lázadók szava.
Mint nép-varázslók góleme,
dűlöngő háborúk
hintették szét Berthold porát, Berthold, német novelista, a falusi élet megörökítője
míg fellobbant az út,
s mint füstölgő gyújtózsinór
fedett aknákat ért,
kupolát szelt a láng szele,
mint rossz sisaktarélyt,
emberek haltak nemtelen
az emberség telén,
de sziklaszabású jel ragyog
a szennyhalál helyén.
Kezünkben villámot feszít
a feltört héjú mag,
s a benne alvó robbanás
már álmából riad,
az őrült Csipkerózsika
megölné hercegét,
ha résen nem áll a kéz, az agy
s az éber, drága lét.
De látjuk már a démonunk,
az ébredő erő
karunk között lecsöndesül
szelíd lesz, engedő,
hatalma, mint az ősi tűz,
megváltja új korunk,
s az első tűzrakás helyén
ragyog reaktorunk.
5
Álmodtam. Lélekzett az űr,
szeme volt, tompa, zöld,
nézte a bolygót gondosan:
megméretett a Föld.
Természet dolga s emberé:
művészet és csoda
ölelkezett a csillagon,
s a bölcsek homloka:
szürkén dalolt a piramis,
rá visszhangként szakadt
emberszövésű vízesés
a duzzasztók alattt.
Gyümölcsfák tornya őrízett
rakétát és diót,
s ember-meteor törte át
a négy dimenziót.
Szellem dübörgött, mint sugár,
a források felé,
csillagoké volt számsora,
s a testvér-lényeké.
A Földön béke csillogott,
duruzsolt lágy atom
egy-arcú népek tűzhelyén
s az összhangzattanon,
fésülte megpróbált fajunk,
mint naprendszert a nap –
tudósok, költők gondja közt
a bolygó megmaradt
öröm ágyává, hol virág
s erőmű egy növény,
s fogantatónk, a Gondolat
tűnődve ült tövén.
1966
Érdemes megfigyelni hogy legnagyobb elnyomattatása és legnagyobb vesztesége idején — de még mindíg fiatalon, 29 évesen Szerb megtartja pozitív világnézetét és a reményt egy jobb jövőben.