Az aggastyán
Written by Lassu Árpád in Hungarian -
Ki ez a vén öreg személy?
Szemürege miért oly mély?
Árván ül az ágya szélén,
Ősz kócos hajjal a fején.
Egy zseni Ő? Vagy egy paraszt?
Biztos látott már sok tavaszt!
Átélt harcot, forradalmat,
Szegény, remélt jó hatalmat!
Néha úgy magába merül,
Hogy meleg étele kihűl,
Szájából kihull a falat.
Estére volt kap sült halat:
Nincs már foga, nem tud rágni,
Ízén is csak tétovázni.
Egészsége hanyatlóban,
Teste elnyűtt — háborúban!
Ha gyomra üres, vagy sajog,
Ő már nem szól, csak mosolyog.
Az öltöztetést még állja,
Fürdést végig kiabálja.
Az ápoló is most látja,
Hogy foszlik házikabátja,
Viszont Ő már nem is bánja:
Meghalt utolsó barátja.
Hogy alvó, félve ébredjen,
Min kellett, hogy Ő átmenjen!
Az élet bé csak hálni jár,
S a szíve alig kalapál.
Egyszer ő erős ifjú volt,
S nevetett rá a teli hold;
Volt neki őse, családja,
Testvére, nője, barátja!
Majdan vitte őt a lába,
Táncra perdült sok nagy bálba’,
Volt, akiért Ő remegett:
Hitt, csalódott és szeretett.
S eljött a sorsának átka:
Sok rőt színű pufajkába’,
Ki ellensége volt hitnek,
Vége jónak, értelemnek.
Jaj, Úr lett minden gazember,
Ki meg úr volt, az nem ember:
Egy új világrend lett élen,
S urak kapálnak vidéken!
Ez lett sínylő hazánk sorsa:
Rőt csizma sárba taposta.
Magyar harcolt idegenbe’,
S hazát vesztett kényszerébe’.
Nyakunkon ültök, Ti átkok,
Persze erre van pofátok!
Mikor tudjuk levetni majd
Ezt az átkozott sok nyikhajt?
Egy csillagot már legyőztünk —
Most más színű van helyettük.
Akaratunk nem lesz laza:
Szabad lesz a magyar haza!