YOU'RE HERE : HOMEHungarianSzerb válogatásA Visszaszámlálás…

A Visszaszámlálás című kötetből

Written by Szerb György in Hungarian -

Print Friendly, PDF & Email

Alleluja

Telnek-mulnak, ám nem múlnak el

a boldogságtól parázna napok;

a fű, a zsombék mind megannyi jel:

tudtomra adják hogy boldog vagyok.

Mert mind megszépül, mind másképp ragyog,

miként megszokta ásatag szemem;

a vargánya is puffog, mint a dob –

hát beköszöntött ez is, istenem.                               (istenem, sic)

Nem hittem volna; mondd öreg kakukk,

ha álmodom, mit rejt az ébredés?

Kaputt… felel a fickó, és a kés

nyiszálni kezd, míg koponyám gyaluk

csiszolják, s kéjjel rág a kétkedés –

ilyen a sors. A boldogság nehéz.

Hobók

Vállra vetve a szél iszákját

(hiszen az útra más nem is kell),

mentem a völgyben. Tarka szárnyát

lengette spárga, krumpli, friss kel,

de jó szagok közt vándorolva

bizony csak fényt, csak fényt zabáltam,

kalapot emelt rám a gomba,

s hallottam: bál dúl szürke várban –

de a csavargók meg nem állnak,

céljuk a menni s újra menni,

útra kelt fái ők a tájnak,

lehet tán őket nem szeretni,

de megölni nem, mert a világnak

ők élik át hogy mi a semmi.

Atomkor

Elhullt csókát ölelget  hó,

hasábbá áll a kristályos hideg,

mogorván baktatsz. Szesz kell s altató –

felét se hidd, ha dalol, senkinek.

Mint csókákat a mérgezett maris,

úgy mérgez meg az elhidegülés

az emberektől, s önmagadtól is;

rémülve látod: minden röpgyűlés

hallgatósága száz elvhű tetem.                               Egyenes szavú, bátor ítélet: „elvhű tetemek” 

Gyerekeidnek enni kell, igen,                      a panelházi röpgyűlések kommunistái

hát gyűrődsz tovább, közeged közöny –      s veti ezt papírra a kommunista érában,

miután már megjárta a Terror Házát

de néha, mikor át a ligeten

magad húzod a szánkón, szíveden

lábad lógázva ülsz, s kacag a könny.

Halál utáni hajnal

A kakasszóra kondul a torony,

mely az utolsó romok felett,

cinóber tógát ölt a hegyorom,

sírok azon hogy halva nevetek.

Nem én szűntem meg, hanem a világ,

ember kipusztult, város összedőlt,

felröppentek a dunaparti fák,

a Hold kizökkent, elhagyta a kört –

eddig se volt, csak bennem vert lobot

a dolgok tarka csillagrendszere,

én festettem arcokra homlokot,

és szájakat, hogy szóljanak vele,

de néma mind, s szem többé nem lobog:

mert megvakult az arcok ékszere.                   Az elvhű tetemek között élő költő valós helyzetleírása.

Ovidius halála

A lehetséges kelyheket kiittam,

s már nem bánom hogy hullik a hajam,

hogy hervadok, mint ősz fele a pitypang,

hogy nemsokára nem érzem magam.

Álmaim már el-elkóricálnak

ismeretlen égtájak felé,

hangját hallom haldokló sirálynak –

így bukik a bágyadt nap elé.

Minden szemet köszönök, ha nézett,

és minden csókot ami számig ért;

és köszönetem küldöm minden kéznek,

mely vigasztalt a szenvedésekért;

és köszönöm hogy megpróbált a végzet,

és köszönöm hogy próbám véget ért.

Méhed műtermében

Nézem hajad loncát,

szemed sumér érem,

s míg bejárom orcád,

hűs nyakszírted érem,

faggatom a blúzod,

nyílik vágyfehéren,

tovafutó túzok:

szökik a szemérem;

szoknyád erdejében

ujjam bízva bóklász,

tóra lel az éjben,

hol pirkadat pompáz –

méhed műhelyében

én leszek a szobrász.

Jó volt veled

Jó volt veled. De ne beszéljünk róla.

Hallgatni olykor több, mint a beszéd.

Nyugatnak felhők ültek lassú lóra,

felöltötték a vér piros mezét.

Jó volt veled. A napok fogyva telnek

és telve fogynak; elfut életünk,

a Nincs juhai sorra lelegelnek,

s talán már holnap eggyé nem leszünk.

Jó volt veled.  Míg bágyadt szemmel nézem,

tudd meg, hogy minden csókkal búcsúzom,

és búcsú izzik minden ölelésben,

mert minden házban ott lakik a rom –

Jó volt veled. S a mult idő kevélyen

mereszti tüske t-jét, mint a gyom.

Elvették tőlem

Kónya kánya kotlik vállamon:

az iszonyatos, ős, apai bú,

a lángot hajtó csipke-ágakon

kislányom ég: láz, gennyillatú.

Porszemnyi istent sem rejt a bokor,

sziszeg a tűz, a rőt iszalagok,

mint parázsló boák, ölelnek s kőszobor:

szorításukban holt idom vagyok.

A kánya röhög, kotlik a tűzön,

bizony kikel az ádáz kín-tojás,

a kórház képét hiába űzöm,

ujjamon ver a csöpp szívdobogás,

elvették. Aztán mennydörög a könny,

vacog a villám, ég a vízfolyás.

Két karod keresztjén

Reád feszített sorsom, köszönöm,

mert gyötrelem lett minden örömöm,

hisz megváltottad így az életem,

s én megváltottam életed nekem.

Te vagy vallásom s én hitet neked

véremmel adtam; hagyd hogy én legyek

vallásod papja, nélküled s veled,

örök rabszolgád – elvégeztetett.

S mikor fiadnak hínárzöld szemét

kutatva engem föl-fölfedezel,

gondolj rám kinek sugaras kezét

kezedhez szegték szögek – vérezel,

mert együtt vérzik kereszt s elítélt,

s így lényem lénye vagy, míg létezel.

Credo

Míg megteremtett fényrajzú idő

a pusztaságból zengő dombokat,

hol madárkórust nevel a mező,

s bukfenceket hány a gondolat;

Én szunnyadtam sokáig csíra-mély

álmot se látva, mégis létezőn,

s egyszer csak hallom: szám van, mely beszél,

folyton válaszként s mindíg kérdezőn.

A mindenségnek alkatrésze lettem

az alkatrészek szent jogaival,

hogy nem működhet itt most más helyettem:

az ős-nagy óra küllőmmel inal

az idő útján táguló terekben –

vagyok, ki vallat, s vagyok, aki vall.

Jácinton karing

Ma megnéztem a bólintó eget,

járok alatta széles-gyönyörűn,

ma ismét éreztem hogy még lehet

embernek lenni farkasfog gyöpűn.

Uram, a földed megbomlott akol,

födele ég, juhaid sorsa vész,

Uram, tudom bújdosol valahol,

nem hit vár vissza, hanem ész;

mindnyájan tudjuk: tovább nem mehet

a falánk láng pokoli útjain,

de azt is tudjuk orcád már nevet

ott, arra, túl, hol Észak fénye ing –

hát jöjj el ismét, s legyen körmenet

ordas hadunkból, s jácinton karing.

Dialektika

Mikor az ördög templomba ment,

kénköves csönd lett odabent,

papszájból kihullt a beszéd,

szájtátva félt a szolga nép.

Az ördög az orgonához ült,

(a kántor sántán menekült)

s a zsoltárt hallhatta ki hall:

“Tebenned bíztunk” – szólt a dal.

S mert hívták, jött a nagy-nagy Úr,

először nézte szótlanul

hogy’ játssza énekét a Rossz,

míg nyája néma, mint a nyúl;

hát dalra fakadt Ő s azúr

hangjára tercelt a Gonosz.

Elszalad a grund

Többé nem állva halnak meg a fák,

kiirtjuk őket mint saját magunk,

gyilkos vizekből halld halak jaját,

s gondosan titkold: ők is mi vagyunk.

És mi vagyunk a szmog gyalázta ég,

az olajtól pecsétes óceán,

s míg kémiába fojtjuk énekét:

a haló csízből szemünk néz reánk,

siratva önző, elbutult fajunk,

mely úgy pusztítja önnön életét,

hogy lába alól elszalad a grund,

elhagynak hattyúk, legendák, mesék –

kivül még vár de bent várrom vagyunk,

s egy omladékot még bolond se véd.

Ágaskodva

Igen, igen, ez az a furcsa este,

mikor a földgömb tulsó oldalán

elindul egy madár, fehér a teste,

kéket hasít a hullámok hasán,

a szárnya kontinenstől kontinensig

ér és akár a békehíd, feszül,

míg őrá várunk hajnaltól napestig,

míg hétbe nap, hét hónapba merül,

hónapok évbe, s fáj kegyetlenül,

hogy moccanatlan áll a messzeség,

hogy madár híján jéghegy zord az ég;

lelőtték tán? Szívünkre kétely ül,

s míg ágaskodva áll és vár a nép,      (Ha látnád, holt barátom, hogy keselyűre vártatok!)

lelkéből hit fogy, szájáról beszéd.

Jézus-dal

Uram, a magam feltöltő imát,

mely hozzá sokszor úgysem érhet el,

én úgy igénylem, mint energiát,

mely dinamóba áramot lehel.

S ha meghallgatnál, de én hallgatok,

mert elfoglalnak limlom dolgaim,

én akkor is kutatlak, tudhatod:

gyönyöröm benned, s benned oltva kín,

és minden, ami nélkülünk méretett

(közönyt kivéve, mely az ördögé),

mi rólad kaptunk, Uram, méretet:

keresztre illik pontosan karunk,

örökségünk, a kétely, ősöké,

s benned keresve megleljük magunk.

A szegény vízjáró imája

Uram kormányozd szegénységem

őrízd meg barkás tutajom

melyen a kunyhóm összeomlott

s a sátor széláztatta rongy

szemem a mélység ne itassa

maradjak élő a vizen

ahol a nyílt esők teremnek

s a partok Janus-arca leng                 Janus arc = kétarcúság: a római mitológiában a kapuk kétarcú istene

ne nyűjön éhségem barommá

fogam ne csengjen csontokon

ne nézzek szótlan társaimra

mint tigris emberhús-napon

engem a parton semmi sem vár

fürdők és kertek másoké

a lompos álmatlan tömegből

másnak köszön az évoé

ne hordjam érkezők csomagját

ne nézzek házat és tetőt

itallal áldott bárkeresztet

csatakos autó-legelőt

koncért ne tudjak énekelni

csavard ki lopkodó kezem

számat a szűntelen szitoktól

mosd meg amikor vétkezem

ne seprűzd lelkem rossz borokkal

ne hagyj elnyúlni részegen –

szavaim fényjárt suttogások

szívemnek tógája a csend

“Mint a szép híves patakra”

Bogár motoszkál, tesz-vesz porszemet,

levélmorzsákat, eltört fűhegyet,

s gondosan mindezt, ahogy jól lehet

bármit is tenni. És a rossz idő

szárnyán, mint száz kis kormos repülő,

varjak, csókák is úgy jönnek elő,

mint kiket küld a ketyegő idő,

hív a városi, emberadta hő,

baráti hulladék, a temető.

A levelek is percre hullanak,

sorjában, ahogy útján hűl a Nap,

és fázni kezdenek a kertutak,

és könyörögnek levélszőnyegért –

és minden így mozog a lényegért

saját ösvényén és órája szerint,

mit ismeretlen kéz megint s megint

felhúz, kezel s tervéhez igazít.

Ó hogy szeretném én az igazit,

a titkos, bűvös, nagy parancsnokot

meglátni egyszer, s mint egy homlokot,

a kézzel, amely tiszteleg neki,

megsímogatni,

hogyha engedi.

Vádirat

Bolond vagy Isten!

Köszönd magadnak.

Magad az ember kezére adtad.

Megfeszítettek; eltemettek,

el is feledtek.

Hogy tehetted?

S maradt az ember meg se váltva,

meg se segítve, meg se áldva.

Tökéletlen, selejtes áru –

legszebb virága bor s az ágyú,

s vevő reá az öreg ördög.

Hazug vagy Isten! Vártuk jöttöd,

s úgy jöttél el hogy belehaltál.

Hol egy új Isten? Kifaragtál,

lelket leheltél beleinkbe,

fogtad a kezünk eleinte,

elengedted, mert hívtak mások,

s elromlott elhagyott képmásod.

Te vagy a hibás, égi szobrász,

ájtatos igéd elkopott máz,

viseld csak ingül háborúnkat,

bűntől csikorgó, vad korunkat,

közönyt és terrort, sok bukásunk –

s tudd meg:

minden sírt Neked ásunk,

dögölj meg Isten! Újra s újra!

Kontár Megváltó, vén dilettáns –

feszülj meg, Isten! Szép a hulla,

ha pali rá mormon és protestáns,

s a többi bánatos keresztény.

Legyen tiéd, mint tömött erszény

halálunk is – fel te találtad,

vegyél belőle új ruhákat:

éntudatot, mely szenved, szűköl,

s megszűnik mint a fű a tűztől,

rothadást, bűnt, kukacot, oszlást,

örökösöktől gyors kifosztást,

szemforgatást és gyászzenéket,

fekete hintót, puccba ringva –

Isten, takarodj sírjainkba!

(Isten, gyere el, fájok érted.)

A részegség anatómiája

Ti önpusztító, parázna napok,

alkohol rétjén izzó asztagok:

létem búzáját égeti a nyár,

a semmi kék zsakettben álldogál.

Két hete nap s nap felhõ gabalyog

korhely agyamban, s míg a rum ragyog

(az öreg rum, “a katona teje”),

toporzék pejkóm vágtat, mint fene,

rakéta nyergén tépek síromig –

ki átkozottul gyönge, sirjon itt,

mert nyomodban a halál õgyeleg.

S mégis: szívem a szépség ölte meg,

mely minden mámor mélyén ott lapul –

kiástam én s a megrendült azúr

reám zuhant – gyökerét téptem el,

most cipelem, de túl nehéz teher;

torkomon ezer visszanyelt sikoly,

egészségemben százezer sipoly,

nyelvemen jaj – de nem, sosem, sehol,

senkivel sem, csak véled, alkohol,

volt úgy-ahogy egy-két órára jó –

hát égjen az a búza… Hé, hahó,

a rétet többé nem kell oltani,

mert az a tűz már túloldali,

s a túli szélben habfehér hajó

ringatja lelkem,

nem közénk való.

Ülések százada

1

Ti, uraim, csak ülésezzetek.

Szmokingból szél fúj,

csontváz orgonál,

lövések torkán néznek ki szemek,

a koponyákon halál boronál –

ti, uraim, csak ülésezzetek

2

Hegyeket dönt fel minden rezzenet,

ágyamba rém bújt;

Pán a dombon áll,

s reszketve nézi: ökrös szekerek

törésén tankok vaskorbácsa vár –

ti, uraim, csak ülésezzetek.

3

Rakéták vízben, földön, föld felett;

kémholdas éj dúl,

béke csordogál

itt-ott, sekély; erõltetett menet;

éhségre lõnek zsíros fegyverek –

ti, uraim, csak ûlésezzetek

4

Csontoktól átszúrt barna gyerekek.

Önkénytõl szétdúlt

otthonok. Lokál

döglõ fehérnek. Részeg rettenet.

Támolygó kantin, nyelhetetlen nyál –

ti, uraim, csak ülésezzetek.

5

Gyûlölet ólmát gyûjtõ fellegek.

Esõbõl vér hull,

szavakból homály,

s a szülészeten kibuggyant kezek

csuklóján izzó dögcédula fáj –

ti, uraim, csak ülésezzetek.

6

A heverõn két hulla hentereg.

Szerelmünk, Jézus,

angyalt komponál;

szívedbe lövök, kezem nem remeg,

s a nép húsodért bõszen sorba áll –

ti, uraim, csak ülésezzetek.

7

S a hetedik nap, mielõtt lemegy,

pihenni bénul

s többé föl nem áll

a magát faló emberi sereg;

ti, uraim, csak ülésezzetek.                Világfelmérő sorok.

Takarodó

Esténként jön a keserûség,

hogy el kell köszönnöm innen, onnan,

hogy vendég vagyok csak itt is, ott is,

mert sehová megy ki jött sehonnan.

Otthontalan, leszerelt zsoldos,

bajtársak nélkül, harc után már;

nyûg csak rokonon, ismerõsön –

esténként jön hogy aludj, Lázár,

hülyeség volna föltámadni,

kinek kellesz már? Vége, vége;

szürke arcoktól mosolyt kapni

minek, ki annyi csatatérre

csokrot vittél a nevetésbõl –

akkor kellettél. De most félre:

törõdj bele, hogy únt kacat vagy,

teher, vagy emlék, vagy efféle,

multadnak szobra, szánt kisértet,

senkinek-sem-kell kutyahûség –

Esténként jön a keserûség.

Kasszandra megidézése                             (Kasszandra megjósolta Trója vesztét   V. F.)

Nevezzetek bolondnak, mert hiszek,          Egy másik, költői elhivatottságáról tanúskodó Szerb vers.

nevezzetek gonosznak, mert iszom,

nevezzetek õrültnek, mert viszek

virágcsokort a halálvert hídon

(pengeélen, ó, anyám, te emlõ);

vár reám az Egy és Oszthatatlan,

kirõl csak annyi járja, vissza nem jõ,

míg a világ osztott a haragban;

emberek, ó, hogy’ szerettem mindet

pedig bizony engem nem szeretnek,

értetek öltöttem fel Nessus-inget,             !    Nessus ing: önmagát megmérgezõ ruha

és rendetekhez így lettem eretnek,

mert láttam, hogy e rend a pusztulásé.    

Ó emberek, a bibliai hordák

még láthatatlan, de már útra keltek,

s a világ végét sejtjeikben hordják

az álságosok, a látszatra szentek,

a hatalmasok, kik a sorsot írják,

a békét zengõk s háborút remélõk,

s akik a békét bunkerré vadítják,

hogy félelemmel háljanak az élõk;         

és ti mind, kik hajnalban a tejjel

hazasurrantok szorongás-csapáson –

békében is elpusztul az ember,

ha nem lesz úrrá azon a dúláson,

mit maga végez önnön nemzedékén

a kötött idõ roncsolt századában –

mert haldokolsz a boltban és a vécén,

s a rettegés ül minden fördõkádban,

s a szerelmesek ágyékát atommag

zúzza riadttá: kapkodnak a násszal,

s nyegleséggel felelnek a kornak,

pedig a rossz kéj dühe lelket nyársal –

torkon ragad minden ölelésed,

mit elrontottál, s elsietett csókod

felszakítja ajkad, minta kések,

s röhögõ bokrok isszák fel az ondót.

Mert lehetetlen tartósan hazudni,

a föld szemébõl vércseppek potyognak,

kezedre hullnak, s el kell kezed dugni,

számon ne kérjék percét tegnapodnak;

zokog a bolygó, nemünk anyaméhe,

üvöltõ fáklyák lobbannak az égen,

de vakok vagytok, süketek, s a béke

gyilkos torta arzén-terítéken.

Jaj, emberek, ó jaj, és százszor is jaj,

ti elringatott, engedelmes bábok,

ha holt rokonért ríkat meg a sóhaj,

sirassátok el elõbb a világot;                           

Jaj, emberek, ki hisz ma itt bolondnak?

Költõnek, ki táncol pengeélen?

Ki virágot visz ruhául a Holdnak?

Kínjában részeg, s nincs benne szemérem?

Az égen szenny, a földön bûn, s a földben

a fagyökerek sorra elszakadnak,

gyökereink is, s még csak meg se hökken

ajzott agya a kéjörlõ hasaknak –

utolsó tánc ez, s nincs aki belássa,

hogy szép fajunknak támadt szörnyû sérve,

belünk kilóg, sírunk a közöny ássa,

mert öngyilkosság felkentje e század,

szimata sápaszt megjósolt idõknek,

házunkra húznak hátracsapott szárnyak,

s a poklok velünk, jaj, betemetõdnek.

Szertartás

Feleségemnek

Kilenc pap volt a temetésemen,

az elsõ mondta: seb volt Istenen;

a második hogy jó volt és szelíd,

ki Istenhez volt emberektõl híd;

a harmadik hogy bûn fészkén lakott,

hazugan élt, és jó, hogy már halott;

a negyedik hogy imádta nejét,

és hû volt, mint homályhoz messzeség;

az ötödik, hogy csaló volt, s hiú,

de mórest tanul most a rossz fiú;

s a hetedik: fekély volt nemzetén,

bigott árnyék, míg éjt mosott a fény;

a nyolcadik, hogy nem tudom, ki volt,

de üsse kõ, mert halott aki holt –

s a kilencedik volt maga az Úr –

ásót fogott, s kiásott szótlanul.

Leave a comment

Your email address will not be published.