A Visszaszámlálás című kötetből
Written by Szerb György in Hungarian -
Alleluja
Telnek-mulnak, ám nem múlnak el
a boldogságtól parázna napok;
a fű, a zsombék mind megannyi jel:
tudtomra adják hogy boldog vagyok.
Mert mind megszépül, mind másképp ragyog,
miként megszokta ásatag szemem;
a vargánya is puffog, mint a dob –
hát beköszöntött ez is, istenem. (istenem, sic)
Nem hittem volna; mondd öreg kakukk,
ha álmodom, mit rejt az ébredés?
Kaputt… felel a fickó, és a kés
nyiszálni kezd, míg koponyám gyaluk
csiszolják, s kéjjel rág a kétkedés –
ilyen a sors. A boldogság nehéz.
Hobók
Vállra vetve a szél iszákját
(hiszen az útra más nem is kell),
mentem a völgyben. Tarka szárnyát
lengette spárga, krumpli, friss kel,
de jó szagok közt vándorolva
bizony csak fényt, csak fényt zabáltam,
kalapot emelt rám a gomba,
s hallottam: bál dúl szürke várban –
de a csavargók meg nem állnak,
céljuk a menni s újra menni,
útra kelt fái ők a tájnak,
lehet tán őket nem szeretni,
de megölni nem, mert a világnak
ők élik át hogy mi a semmi.
Atomkor
Elhullt csókát ölelget hó,
hasábbá áll a kristályos hideg,
mogorván baktatsz. Szesz kell s altató –
felét se hidd, ha dalol, senkinek.
Mint csókákat a mérgezett maris,
úgy mérgez meg az elhidegülés
az emberektől, s önmagadtól is;
rémülve látod: minden röpgyűlés
hallgatósága száz elvhű tetem. Egyenes szavú, bátor ítélet: „elvhű tetemek”
Gyerekeidnek enni kell, igen, a panelházi röpgyűlések kommunistái
hát gyűrődsz tovább, közeged közöny – s veti ezt papírra a kommunista érában,
miután már megjárta a Terror Házát
de néha, mikor át a ligeten
magad húzod a szánkón, szíveden
lábad lógázva ülsz, s kacag a könny.
Halál utáni hajnal
A kakasszóra kondul a torony,
mely az utolsó romok felett,
cinóber tógát ölt a hegyorom,
sírok azon hogy halva nevetek.
Nem én szűntem meg, hanem a világ,
ember kipusztult, város összedőlt,
felröppentek a dunaparti fák,
a Hold kizökkent, elhagyta a kört –
eddig se volt, csak bennem vert lobot
a dolgok tarka csillagrendszere,
én festettem arcokra homlokot,
és szájakat, hogy szóljanak vele,
de néma mind, s szem többé nem lobog:
mert megvakult az arcok ékszere. Az elvhű tetemek között élő költő valós helyzetleírása.
Ovidius halála
A lehetséges kelyheket kiittam,
s már nem bánom hogy hullik a hajam,
hogy hervadok, mint ősz fele a pitypang,
hogy nemsokára nem érzem magam.
Álmaim már el-elkóricálnak
ismeretlen égtájak felé,
hangját hallom haldokló sirálynak –
így bukik a bágyadt nap elé.
Minden szemet köszönök, ha nézett,
és minden csókot ami számig ért;
és köszönetem küldöm minden kéznek,
mely vigasztalt a szenvedésekért;
és köszönöm hogy megpróbált a végzet,
és köszönöm hogy próbám véget ért.
Méhed műtermében
Nézem hajad loncát,
szemed sumér érem,
s míg bejárom orcád,
hűs nyakszírted érem,
faggatom a blúzod,
nyílik vágyfehéren,
tovafutó túzok:
szökik a szemérem;
szoknyád erdejében
ujjam bízva bóklász,
tóra lel az éjben,
hol pirkadat pompáz –
méhed műhelyében
én leszek a szobrász.
Jó volt veled
Jó volt veled. De ne beszéljünk róla.
Hallgatni olykor több, mint a beszéd.
Nyugatnak felhők ültek lassú lóra,
felöltötték a vér piros mezét.
Jó volt veled. A napok fogyva telnek
és telve fogynak; elfut életünk,
a Nincs juhai sorra lelegelnek,
s talán már holnap eggyé nem leszünk.
Jó volt veled. Míg bágyadt szemmel nézem,
tudd meg, hogy minden csókkal búcsúzom,
és búcsú izzik minden ölelésben,
mert minden házban ott lakik a rom –
Jó volt veled. S a mult idő kevélyen
mereszti tüske t-jét, mint a gyom.
Elvették tőlem
Kónya kánya kotlik vállamon:
az iszonyatos, ős, apai bú,
a lángot hajtó csipke-ágakon
kislányom ég: láz, gennyillatú.
Porszemnyi istent sem rejt a bokor,
sziszeg a tűz, a rőt iszalagok,
mint parázsló boák, ölelnek s kőszobor:
szorításukban holt idom vagyok.
A kánya röhög, kotlik a tűzön,
bizony kikel az ádáz kín-tojás,
a kórház képét hiába űzöm,
ujjamon ver a csöpp szívdobogás,
elvették. Aztán mennydörög a könny,
vacog a villám, ég a vízfolyás.
Két karod keresztjén
Reád feszített sorsom, köszönöm,
mert gyötrelem lett minden örömöm,
hisz megváltottad így az életem,
s én megváltottam életed nekem.
Te vagy vallásom s én hitet neked
véremmel adtam; hagyd hogy én legyek
vallásod papja, nélküled s veled,
örök rabszolgád – elvégeztetett.
S mikor fiadnak hínárzöld szemét
kutatva engem föl-fölfedezel,
gondolj rám kinek sugaras kezét
kezedhez szegték szögek – vérezel,
mert együtt vérzik kereszt s elítélt,
s így lényem lénye vagy, míg létezel.
Credo
Míg megteremtett fényrajzú idő
a pusztaságból zengő dombokat,
hol madárkórust nevel a mező,
s bukfenceket hány a gondolat;
Én szunnyadtam sokáig csíra-mély
álmot se látva, mégis létezőn,
s egyszer csak hallom: szám van, mely beszél,
folyton válaszként s mindíg kérdezőn.
A mindenségnek alkatrésze lettem
az alkatrészek szent jogaival,
hogy nem működhet itt most más helyettem:
az ős-nagy óra küllőmmel inal
az idő útján táguló terekben –
vagyok, ki vallat, s vagyok, aki vall.
Jácinton karing
Ma megnéztem a bólintó eget,
járok alatta széles-gyönyörűn,
ma ismét éreztem hogy még lehet
embernek lenni farkasfog gyöpűn.
Uram, a földed megbomlott akol,
födele ég, juhaid sorsa vész,
Uram, tudom bújdosol valahol,
nem hit vár vissza, hanem ész;
mindnyájan tudjuk: tovább nem mehet
a falánk láng pokoli útjain,
de azt is tudjuk orcád már nevet
ott, arra, túl, hol Észak fénye ing –
hát jöjj el ismét, s legyen körmenet
ordas hadunkból, s jácinton karing.
Dialektika
Mikor az ördög templomba ment,
kénköves csönd lett odabent,
papszájból kihullt a beszéd,
szájtátva félt a szolga nép.
Az ördög az orgonához ült,
(a kántor sántán menekült)
s a zsoltárt hallhatta ki hall:
“Tebenned bíztunk” – szólt a dal.
S mert hívták, jött a nagy-nagy Úr,
először nézte szótlanul
hogy’ játssza énekét a Rossz,
míg nyája néma, mint a nyúl;
hát dalra fakadt Ő s azúr
hangjára tercelt a Gonosz.
Elszalad a grund
Többé nem állva halnak meg a fák,
kiirtjuk őket mint saját magunk,
gyilkos vizekből halld halak jaját,
s gondosan titkold: ők is mi vagyunk.
És mi vagyunk a szmog gyalázta ég,
az olajtól pecsétes óceán,
s míg kémiába fojtjuk énekét:
a haló csízből szemünk néz reánk,
siratva önző, elbutult fajunk,
mely úgy pusztítja önnön életét,
hogy lába alól elszalad a grund,
elhagynak hattyúk, legendák, mesék –
kivül még vár de bent várrom vagyunk,
s egy omladékot még bolond se véd.
Ágaskodva
Igen, igen, ez az a furcsa este,
mikor a földgömb tulsó oldalán
elindul egy madár, fehér a teste,
kéket hasít a hullámok hasán,
a szárnya kontinenstől kontinensig
ér és akár a békehíd, feszül,
míg őrá várunk hajnaltól napestig,
míg hétbe nap, hét hónapba merül,
hónapok évbe, s fáj kegyetlenül,
hogy moccanatlan áll a messzeség,
hogy madár híján jéghegy zord az ég;
lelőtték tán? Szívünkre kétely ül,
s míg ágaskodva áll és vár a nép, (Ha látnád, holt barátom, hogy keselyűre vártatok!)
lelkéből hit fogy, szájáról beszéd.
Jézus-dal
Uram, a magam feltöltő imát,
mely hozzá sokszor úgysem érhet el,
én úgy igénylem, mint energiát,
mely dinamóba áramot lehel.
S ha meghallgatnál, de én hallgatok,
mert elfoglalnak limlom dolgaim,
én akkor is kutatlak, tudhatod:
gyönyöröm benned, s benned oltva kín,
és minden, ami nélkülünk méretett
(közönyt kivéve, mely az ördögé),
mi rólad kaptunk, Uram, méretet:
keresztre illik pontosan karunk,
örökségünk, a kétely, ősöké,
s benned keresve megleljük magunk.
A szegény vízjáró imája
Uram kormányozd szegénységem
őrízd meg barkás tutajom
melyen a kunyhóm összeomlott
s a sátor széláztatta rongy
szemem a mélység ne itassa
maradjak élő a vizen
ahol a nyílt esők teremnek
s a partok Janus-arca leng Janus arc = kétarcúság: a római mitológiában a kapuk kétarcú istene
ne nyűjön éhségem barommá
fogam ne csengjen csontokon
ne nézzek szótlan társaimra
mint tigris emberhús-napon
engem a parton semmi sem vár
fürdők és kertek másoké
a lompos álmatlan tömegből
másnak köszön az évoé
ne hordjam érkezők csomagját
ne nézzek házat és tetőt
itallal áldott bárkeresztet
csatakos autó-legelőt
koncért ne tudjak énekelni
csavard ki lopkodó kezem
számat a szűntelen szitoktól
mosd meg amikor vétkezem
ne seprűzd lelkem rossz borokkal
ne hagyj elnyúlni részegen –
szavaim fényjárt suttogások
szívemnek tógája a csend
“Mint a szép híves patakra”
Bogár motoszkál, tesz-vesz porszemet,
levélmorzsákat, eltört fűhegyet,
s gondosan mindezt, ahogy jól lehet
bármit is tenni. És a rossz idő
szárnyán, mint száz kis kormos repülő,
varjak, csókák is úgy jönnek elő,
mint kiket küld a ketyegő idő,
hív a városi, emberadta hő,
baráti hulladék, a temető.
A levelek is percre hullanak,
sorjában, ahogy útján hűl a Nap,
és fázni kezdenek a kertutak,
és könyörögnek levélszőnyegért –
és minden így mozog a lényegért
saját ösvényén és órája szerint,
mit ismeretlen kéz megint s megint
felhúz, kezel s tervéhez igazít.
Ó hogy szeretném én az igazit,
a titkos, bűvös, nagy parancsnokot
meglátni egyszer, s mint egy homlokot,
a kézzel, amely tiszteleg neki,
megsímogatni,
hogyha engedi.
Vádirat
Bolond vagy Isten!
Köszönd magadnak.
Magad az ember kezére adtad.
Megfeszítettek; eltemettek,
el is feledtek.
Hogy tehetted?
S maradt az ember meg se váltva,
meg se segítve, meg se áldva.
Tökéletlen, selejtes áru –
legszebb virága bor s az ágyú,
s vevő reá az öreg ördög.
Hazug vagy Isten! Vártuk jöttöd,
s úgy jöttél el hogy belehaltál.
Hol egy új Isten? Kifaragtál,
lelket leheltél beleinkbe,
fogtad a kezünk eleinte,
elengedted, mert hívtak mások,
s elromlott elhagyott képmásod.
Te vagy a hibás, égi szobrász,
ájtatos igéd elkopott máz,
viseld csak ingül háborúnkat,
bűntől csikorgó, vad korunkat,
közönyt és terrort, sok bukásunk –
s tudd meg:
minden sírt Neked ásunk,
dögölj meg Isten! Újra s újra!
Kontár Megváltó, vén dilettáns –
feszülj meg, Isten! Szép a hulla,
ha pali rá mormon és protestáns,
s a többi bánatos keresztény.
Legyen tiéd, mint tömött erszény
halálunk is – fel te találtad,
vegyél belőle új ruhákat:
éntudatot, mely szenved, szűköl,
s megszűnik mint a fű a tűztől,
rothadást, bűnt, kukacot, oszlást,
örökösöktől gyors kifosztást,
szemforgatást és gyászzenéket,
fekete hintót, puccba ringva –
Isten, takarodj sírjainkba!
(Isten, gyere el, fájok érted.)
A részegség anatómiája
Ti önpusztító, parázna napok,
alkohol rétjén izzó asztagok:
létem búzáját égeti a nyár,
a semmi kék zsakettben álldogál.
Két hete nap s nap felhõ gabalyog
korhely agyamban, s míg a rum ragyog
(az öreg rum, “a katona teje”),
toporzék pejkóm vágtat, mint fene,
rakéta nyergén tépek síromig –
ki átkozottul gyönge, sirjon itt,
mert nyomodban a halál õgyeleg.
S mégis: szívem a szépség ölte meg,
mely minden mámor mélyén ott lapul –
kiástam én s a megrendült azúr
reám zuhant – gyökerét téptem el,
most cipelem, de túl nehéz teher;
torkomon ezer visszanyelt sikoly,
egészségemben százezer sipoly,
nyelvemen jaj – de nem, sosem, sehol,
senkivel sem, csak véled, alkohol,
volt úgy-ahogy egy-két órára jó –
hát égjen az a búza… Hé, hahó,
a rétet többé nem kell oltani,
mert az a tűz már túloldali,
s a túli szélben habfehér hajó
ringatja lelkem,
nem közénk való.
Ülések százada
1
Ti, uraim, csak ülésezzetek.
Szmokingból szél fúj,
csontváz orgonál,
lövések torkán néznek ki szemek,
a koponyákon halál boronál –
ti, uraim, csak ülésezzetek
2
Hegyeket dönt fel minden rezzenet,
ágyamba rém bújt;
Pán a dombon áll,
s reszketve nézi: ökrös szekerek
törésén tankok vaskorbácsa vár –
ti, uraim, csak ülésezzetek.
3
Rakéták vízben, földön, föld felett;
kémholdas éj dúl,
béke csordogál
itt-ott, sekély; erõltetett menet;
éhségre lõnek zsíros fegyverek –
ti, uraim, csak ûlésezzetek
4
Csontoktól átszúrt barna gyerekek.
Önkénytõl szétdúlt
otthonok. Lokál
döglõ fehérnek. Részeg rettenet.
Támolygó kantin, nyelhetetlen nyál –
ti, uraim, csak ülésezzetek.
5
Gyûlölet ólmát gyûjtõ fellegek.
Esõbõl vér hull,
szavakból homály,
s a szülészeten kibuggyant kezek
csuklóján izzó dögcédula fáj –
ti, uraim, csak ülésezzetek.
6
A heverõn két hulla hentereg.
Szerelmünk, Jézus,
angyalt komponál;
szívedbe lövök, kezem nem remeg,
s a nép húsodért bõszen sorba áll –
ti, uraim, csak ülésezzetek.
7
S a hetedik nap, mielõtt lemegy,
pihenni bénul
s többé föl nem áll
a magát faló emberi sereg;
ti, uraim, csak ülésezzetek. Világfelmérő sorok.
Takarodó
Esténként jön a keserûség,
hogy el kell köszönnöm innen, onnan,
hogy vendég vagyok csak itt is, ott is,
mert sehová megy ki jött sehonnan.
Otthontalan, leszerelt zsoldos,
bajtársak nélkül, harc után már;
nyûg csak rokonon, ismerõsön –
esténként jön hogy aludj, Lázár,
hülyeség volna föltámadni,
kinek kellesz már? Vége, vége;
szürke arcoktól mosolyt kapni
minek, ki annyi csatatérre
csokrot vittél a nevetésbõl –
akkor kellettél. De most félre:
törõdj bele, hogy únt kacat vagy,
teher, vagy emlék, vagy efféle,
multadnak szobra, szánt kisértet,
senkinek-sem-kell kutyahûség –
Esténként jön a keserûség.
Kasszandra megidézése (Kasszandra megjósolta Trója vesztét V. F.)
Nevezzetek bolondnak, mert hiszek, Egy másik, költői elhivatottságáról tanúskodó Szerb vers.
nevezzetek gonosznak, mert iszom,
nevezzetek õrültnek, mert viszek
virágcsokort a halálvert hídon
(pengeélen, ó, anyám, te emlõ);
vár reám az Egy és Oszthatatlan,
kirõl csak annyi járja, vissza nem jõ,
míg a világ osztott a haragban;
emberek, ó, hogy’ szerettem mindet
pedig bizony engem nem szeretnek,
értetek öltöttem fel Nessus-inget, ! Nessus ing: önmagát megmérgezõ ruha
és rendetekhez így lettem eretnek,
mert láttam, hogy e rend a pusztulásé.
Ó emberek, a bibliai hordák
még láthatatlan, de már útra keltek,
s a világ végét sejtjeikben hordják
az álságosok, a látszatra szentek,
a hatalmasok, kik a sorsot írják,
a békét zengõk s háborút remélõk,
s akik a békét bunkerré vadítják,
hogy félelemmel háljanak az élõk;
és ti mind, kik hajnalban a tejjel
hazasurrantok szorongás-csapáson –
békében is elpusztul az ember,
ha nem lesz úrrá azon a dúláson,
mit maga végez önnön nemzedékén
a kötött idõ roncsolt századában –
mert haldokolsz a boltban és a vécén,
s a rettegés ül minden fördõkádban,
s a szerelmesek ágyékát atommag
zúzza riadttá: kapkodnak a násszal,
s nyegleséggel felelnek a kornak,
pedig a rossz kéj dühe lelket nyársal –
torkon ragad minden ölelésed,
mit elrontottál, s elsietett csókod
felszakítja ajkad, minta kések,
s röhögõ bokrok isszák fel az ondót.
Mert lehetetlen tartósan hazudni,
a föld szemébõl vércseppek potyognak,
kezedre hullnak, s el kell kezed dugni,
számon ne kérjék percét tegnapodnak;
zokog a bolygó, nemünk anyaméhe,
üvöltõ fáklyák lobbannak az égen,
de vakok vagytok, süketek, s a béke
gyilkos torta arzén-terítéken.
Jaj, emberek, ó jaj, és százszor is jaj,
ti elringatott, engedelmes bábok,
ha holt rokonért ríkat meg a sóhaj,
sirassátok el elõbb a világot;
Jaj, emberek, ki hisz ma itt bolondnak?
Költõnek, ki táncol pengeélen?
Ki virágot visz ruhául a Holdnak?
Kínjában részeg, s nincs benne szemérem?
Az égen szenny, a földön bûn, s a földben
a fagyökerek sorra elszakadnak,
gyökereink is, s még csak meg se hökken
ajzott agya a kéjörlõ hasaknak –
utolsó tánc ez, s nincs aki belássa,
hogy szép fajunknak támadt szörnyû sérve,
belünk kilóg, sírunk a közöny ássa,
mert öngyilkosság felkentje e század,
szimata sápaszt megjósolt idõknek,
házunkra húznak hátracsapott szárnyak,
s a poklok velünk, jaj, betemetõdnek.
Szertartás
Feleségemnek
Kilenc pap volt a temetésemen,
az elsõ mondta: seb volt Istenen;
a második hogy jó volt és szelíd,
ki Istenhez volt emberektõl híd;
a harmadik hogy bûn fészkén lakott,
hazugan élt, és jó, hogy már halott;
a negyedik hogy imádta nejét,
és hû volt, mint homályhoz messzeség;
az ötödik, hogy csaló volt, s hiú,
de mórest tanul most a rossz fiú;
s a hetedik: fekély volt nemzetén,
bigott árnyék, míg éjt mosott a fény;
a nyolcadik, hogy nem tudom, ki volt,
de üsse kõ, mert halott aki holt –
s a kilencedik volt maga az Úr –
ásót fogott, s kiásott szótlanul.