A Totemfákból
Written by Tamási Miklós in Hungarian -
Vagyok
Néha hegy vagyok, néha porszem
és sokszor csak a szél.
Vagyok a kés és vagyok a kenyér
s a száj mely enni kér.
Az I-betű cseppecske pontja,
de kórus, ha akarom,
teljes könyvtár vagy üres papírlap,
egy életre alkalom.
Amit megírtam csak a porba írtam,
amit mondanék, nem is fontos már,
mint láncfű pelyhet tart a tenyerében
az, aki megtalál.
(1975)
A marokszedő
Hajlongó anyóka
markot szed az égen,
csillag-búzát őrlünk
még ezen a télen
kenyér lesz a lisztből
a kenyérből élet
úgy ragyog örökre
a te csillagképed
a te csillagképed
ékes anyacsillag
ahányszor meglátom
mindíg újra virrad
új nappalok jönnek
nem látom már árnyad
az ég mint a tarló
a föld mint a bánat
(1974)
Ország
Ország,
kórság és kórház vagy nékem
betegség és gyógyulás,
csapdám és menedékem.
Jóság
vagy, csupa anya-mozdulat,
szoknyából épített oltár,
tejízű áldozat.
Torát
így űli, akik téged szeret,
mikor mint keserű morzsát
emészti testedet.
Volnál,
ha hagynának a teljes
folyó és nem holtág,
csak szememtől nedves.
Sorsát
nem érzi az kit sírba tesznek,
hát zengjen az orkán,
míg teheted, reszkess!
Orcád
el ne rejtsd, elfelejtik,
akkor is védd a portád,
ha nem adhat semmit.
Ország,
nem föld és nem vándorló népek.
Az erő és eszme sorsát
túléli a lélek.
(1971)
Anyámnak
Mert nem vagyok én semmise,
csupán termő fád ága,
szültél a világ kedvire,
áldozati oltárra.
Belőled lettem. Semmi több
nélküled nem lehetnék.
Mennék, de aki megszökött
ma is csak kisfiad még.
Ahogy a messze sodort mag
árvuló hajtása,
minden szavamban benne vagy,
életem anya-ága.
Lassan nyaram is elmúlik
és dér csípi virágom,
de a te nyomod hagytam itt
e kőszikla-világon.
(1974)
A lélek emeletei
Akár a mészváz csigaház,
mit hátán hord gazdája,
úgy repül ránk az életünk,
mint fejfeletti bánya.
Úgy gyűl, rkódik a jövő,
Mint hús tapad a csontra;
a földre gernyedjen, aki
az ég szárnyát kibontja.
Fecskefészkeket építsen
nyállal tapasztott sárból:
nincs ki rajtad segítsen
ha kilógsz a világból.
Otthon kell nékünk, mert a rend,
ha nincs, ki elfogadja,
mint szögesdrót harctereken
a tüskéitől csorba.
Vakondtúrás vagy bércisas
sziklavédte zord fészke
az időben egy pillanat,
a múlandó szüksége,
mert törvényeink mint bilincs
élő húsunkba égnek,
hajcsárod igájában nincs
a számodra kímélet.
Amit az egyik felépít,
lerombolja a másik,
minden születés kezdetén
már az elmúlás ásít.
Menjünk mélyen a földbe le,
embernek föld a teste,
a lélek úgyis rátalál
a Végső Emeletre.
(1974)
.
Nem itt lakunk
Nem itt lakunk
ne kopogtass
könnyű szél kél
arra hallgass
lovon járó
szegénylegény
vetik ágyad
ég peremén
nyerged teszed
fejed alá
az álom így
hazatalál
s talál ott egy
olyan lakot
nyitva vannak
az ablakok
az ablaknál
ott ül anyád
haláláig
fog várni rád
ne kopogtass
fuss el messze
nehogy az úr
észrevenne
csahos ebét
rád uszítja
anyád szemét
könny borítja
ölébe hull
zsebkendője
holnap viszik
temetőbe
nem itt lakunk
lenn a földben
első s végső
anyaölben
(1974)
Hideg van
Alattomos hideg lopakszik
mint az ordas
nem űzi el rejtett verem
sem csapóvas
szívemig ér már a karma
fogát érzem
s az a baj hogy nem is kintről
jött el értem
(1977)
Borostyán
Borostyán vagy nékem,
mely a vén fát fonja,
úgy azt hiszik él még,
zöldelget a lombja.
Aki meglátogat,
bokornak hisz engem,
gyermek-karjaid közt
én is gyermek lettem.
Mint egy kicsiny erdő,
úgy vagyunk mi ketten.
Ugye sosem fekszünk
halottá meredten?
Ha egyszer karjaid
lehullanak rólam,
nem akarlak látni
téli zimankóban.
Válj le rólam zöld lomb,
hagy el engem álom,
ha zúzmarás fénnyel
jön az elmúlásom,
Te akkor is zöldelj,
maradj ilyen tiszta,
én egyedül jöttem,
úgy is térek vissza.
(1973)
Kéve
Öreganyám,
vigyél el rőzsét gyűjteni,
ne bánjad hogy nyár van,
és aranynap szórja ránk sugarát.
Egyszer tükrös lesz a vályúkban a víz,
és a marhák szájából
gőzölni kezd a pára.
Szeretni fogod a lángot
a kivörösödött vaskályhában
és azt, ahogy a meleg
beoson ráncaid közé.
Sámlin fogsz kuporogni, édes,
és fölös kávét iszol pöttyös bögréből.
Én lámpa mellett vetem a betűket
és emlékezni fogok,
hogy suttogott a mohazöld csönd,
felidézem az öreg tölgyek magányát
és a cscsemők szeleburdi játékait.
Öreganyám, hol vagy?
Szétbomlott a kéve.
(197O)
A végtelen határban
Megy az eke az égen,
És a felhő hantokat
két sorba szeli szépen:
lám, csak kisüt már a nap.
Hull, hull az idő magja,
terem az emlékezet,
egyaránt hullt a zsákba
a léha s a nehezebb.
Micsoda termés volt az,
huszonegy fiatal év,
ma már senki se tudja,
gördül az ördögszekér.
Tövisét messze szórja,
érd utól éles eke,
se hamuba, se porba
ne hulljon gyűlölete.
Fordíts ki minden rosszat,
akár a fellegeket,
míg felettem a rozsnak
édes illata lebeg.
Kóborlok a határban,
így ballag bennem a táj,
mossa szemem a pára
s még az is szép, ami fáj.
(1972)
Furulyám magam faragtam
Furulyám magam faragtam,
jámbor dalok laknak abban.
Nem én szólok, hanem a fa
gyökere és ágaboga.
Öreg fa fiatal hangja,
kirügyezik, aki hallja.
Hagyjátok, hogy messze szálljon,
s otthon legyen minden tájon.
Világjáró, kis furulya,
tudod-e még hol a haza?
El ne némulj, ki ne száradj,
halál ne csókolja szádat.
Amíg a nyáj előtted jár,
mi nekik baj, neked is fáj.
Zengj akkor is, ha nem hallják,
itt a nép és ott az ország.
Hazaszáll még a te hangod,
elültetik, mint a magot,
abból nő egy fiatal fa,
furulyáknak diadalma.
(1972)
Bükkfaerdő
Bükkfaerdő hogyha zöldül,
ezer ágat hajt szívemből,
bükkfaerdő hogyha sápad,
avarral takar a bánat.
Szarvasagacs ha rügyezik,
az én kedvem gyöngyösödik,
jaj a kígyó foszló bőre
halott nevem jegyzi kőre.
Messze mentem, mégse mentem,
egyazon ég ring fölöttem,
lehajolok s egy fűszálon
azt a régi erdőt látom.
Fütyöl a szél, zúg a bükkfa,
kihajt az ág, nem néz vissza,
mégis érzi a gyökerét,
mint az árva saját szívét.
(1975)
Dúdoló
Hóvirág lennék, félőn-bátor,
kedvet kapva egy fénysugártól,
kedvet osztva, hogy olvadozzon
ahol örök a jég a gondon.
Hóvirág lennék, jel a télben:
nem lesz örökké úr a szégyen!
Szírmaim szórnám szegényekre,
mintha az Isten pénze lenne.
Időtlenül ott ringatóznék,
ahol remény egy csöpp maradt még,
tűznének kontyhoz, gomblyukakba,
s valami mindíg megmaradna.
Valami fehér, mégse tiltó,
akár az ostya, fényre hívó.
Hogy aki fázott, melegedjen,
ne legyen szenny a szeretetben.
Hóvirág lennék, félőn-bátor,
aki már szabad önmagától,
s így hírdeti, mint egykor Áron:
úrrá leszünk a pusztuláson.
(1993)
Fáim
Kőris Csokonai, szilfa-hű Kölcsey
első rokonaim, lelkemnek csőszei.
Topolya Berzsenyi, barkócfa Vajda
ma is belezúgnak a magányos dalba.
Vörösmarty komor, száztitkú tiszafa,
Petőfi virágzik, szerelmes mandula.
Öreg tölgyfa arany, vérbükké lett Ady,
noha lombjuk lehullt, zúgásuk hallani.
Csendes hárs Tóth Árpád, Attila árvafűz,
ma is fellobognak mint a csereklyetűz.
Nyírfa Kosztolányi, sötét éger Babits,
micsoda ellentét, az vagyok magam is.
Juhász akáclombja és eperfa-Sinka
álomba ringató, gyerekkori hinta.
Áprily örökzöld, erdélyi nyárfa-szép,
Ég fele mutatnak annak, ki sárba lép.
Diófa Sík Sándor, gyertyános Mécs László,
Előbbi a címer, utóbbi a zászló.
Juhar Szabó Lőrinc, Radnóti somvirág,
cinkosként hajolnak hozzám mint cimborák.
Weöres dús platánja, Illyés vadkörtéje
Testem takarója, lelkem elesége.
Szelíd árnyékukban, kis dudvafa, állok,
Ezer virágommal egyre orgonálok.
(1972)