YOU'RE HERE : HOMEHungarianVálogatott versekA Totemfákból

A Totemfákból

Written by Tamási Miklós in Hungarian -

Print Friendly, PDF & Email

Vagyok

Néha hegy vagyok, néha porszem

és sokszor csak a szél.

Vagyok a kés és vagyok a kenyér

s a száj mely enni kér.

Az I-betű cseppecske pontja,

de kórus, ha akarom,

teljes könyvtár vagy üres papírlap,

egy életre alkalom.

Amit megírtam csak a porba írtam,

amit mondanék, nem is fontos már,

mint láncfű pelyhet tart a tenyerében

az, aki megtalál.

(1975)

A marokszedő

Hajlongó anyóka

markot szed az égen,

csillag-búzát őrlünk

még ezen a télen

kenyér lesz a lisztből

a kenyérből élet

úgy ragyog örökre

a te csillagképed

a te csillagképed

ékes anyacsillag

ahányszor meglátom

mindíg újra virrad

új nappalok jönnek

nem látom már árnyad

az ég mint a tarló

a föld mint a bánat

(1974)

Ország

Ország,

kórság és kórház vagy nékem

betegség és gyógyulás,

csapdám és menedékem.

Jóság

vagy, csupa anya-mozdulat,

szoknyából épített oltár,

tejízű áldozat.

Torát

így űli, akik téged szeret,

mikor mint keserű morzsát

emészti testedet.

Volnál,

ha hagynának a teljes

folyó és nem holtág,

csak szememtől nedves.

Sorsát

nem érzi az kit sírba tesznek,

hát zengjen az orkán,

míg teheted, reszkess!

Orcád

el ne rejtsd, elfelejtik,

akkor is védd a portád,

ha nem adhat semmit.

Ország,

nem föld és nem vándorló népek.

Az erő és eszme sorsát

túléli a lélek.

(1971)

Anyámnak

Mert nem vagyok én semmise,

csupán termő fád ága,

szültél a világ kedvire,

áldozati oltárra.

Belőled lettem. Semmi több

nélküled nem lehetnék.

Mennék, de aki megszökött

ma is csak kisfiad még.

Ahogy a messze sodort mag

árvuló hajtása,

minden szavamban benne vagy,

életem anya-ága.

Lassan nyaram is elmúlik

és dér csípi virágom,

de a te nyomod hagytam itt

e kőszikla-világon.

(1974)

A lélek emeletei

Akár a mészváz csigaház,

mit hátán hord gazdája,

úgy repül ránk az életünk,

mint fejfeletti bánya.

Úgy gyűl, rkódik a jövő,

Mint hús tapad a csontra;

a földre gernyedjen, aki

az ég szárnyát kibontja.

Fecskefészkeket építsen

nyállal tapasztott sárból:

nincs ki rajtad segítsen

ha kilógsz a világból.

Otthon kell nékünk, mert a rend,

ha nincs, ki elfogadja,

mint szögesdrót harctereken

a tüskéitől csorba.

Vakondtúrás vagy bércisas

sziklavédte zord fészke

az időben egy pillanat,

a múlandó szüksége,

mert törvényeink mint bilincs

élő húsunkba égnek,

hajcsárod igájában nincs

a számodra kímélet.

Amit az egyik felépít,

lerombolja a másik,

minden születés kezdetén

már az elmúlás ásít.

Menjünk mélyen a földbe le,

embernek föld a teste,

a lélek úgyis rátalál

a Végső Emeletre.

(1974)

.
Nem itt lakunk

Nem itt lakunk

ne kopogtass

könnyű szél kél

arra hallgass

lovon járó

szegénylegény

vetik ágyad

ég peremén

nyerged teszed

fejed alá

az álom így

hazatalál

s talál ott egy

olyan lakot

nyitva vannak

az ablakok

az ablaknál

ott ül anyád

haláláig

fog várni rád

ne kopogtass

fuss el messze

nehogy az úr

észrevenne

csahos ebét

rád uszítja

anyád szemét

könny borítja

ölébe hull

zsebkendője

holnap viszik

temetőbe

nem itt lakunk

lenn a földben

első s végső

anyaölben

(1974)

Hideg van

Alattomos hideg lopakszik

mint az ordas

nem űzi el rejtett verem

sem csapóvas

szívemig ér már a karma

fogát érzem

s az a baj hogy nem is kintről

jött el értem

(1977)

Borostyán

Borostyán vagy nékem,

mely a vén fát fonja,

úgy azt hiszik él még,

zöldelget a lombja.

Aki meglátogat,

bokornak hisz engem,

gyermek-karjaid közt

én is gyermek lettem.

Mint egy kicsiny erdő,

úgy vagyunk mi ketten.

Ugye sosem fekszünk

halottá meredten?

Ha egyszer karjaid

lehullanak rólam,

nem akarlak látni

téli zimankóban.

Válj le rólam zöld lomb,

hagy el engem álom,

ha zúzmarás fénnyel

jön az elmúlásom,

Te akkor is zöldelj,

maradj ilyen tiszta,

én egyedül jöttem,

úgy is térek vissza.

(1973)

Kéve

Öreganyám,

vigyél el rőzsét gyűjteni,

ne bánjad hogy nyár van,

és aranynap szórja ránk sugarát.

Egyszer tükrös lesz a vályúkban a víz,

és a marhák szájából

gőzölni kezd a pára.

Szeretni fogod a lángot

a kivörösödött vaskályhában

és azt, ahogy a meleg

beoson ráncaid közé.

Sámlin fogsz kuporogni, édes,

és fölös kávét iszol pöttyös bögréből.

Én lámpa mellett vetem a betűket

és emlékezni fogok,

hogy suttogott a mohazöld csönd,

felidézem az öreg tölgyek magányát

és a cscsemők szeleburdi játékait.

Öreganyám, hol vagy?

Szétbomlott a kéve.

(197O)

A végtelen határban

Megy az eke az égen,

És a felhő hantokat

két sorba szeli szépen:

lám, csak kisüt már a nap.

Hull, hull az idő magja,

terem az emlékezet,

egyaránt hullt a zsákba

a léha s a nehezebb.

Micsoda termés volt az,

huszonegy fiatal év,

ma már senki se tudja,

gördül az ördögszekér.

Tövisét messze szórja,

érd utól éles eke,

se hamuba, se porba

ne hulljon gyűlölete.

Fordíts ki minden rosszat,

akár a fellegeket,

míg felettem a rozsnak

édes illata lebeg.

Kóborlok a határban,

így ballag bennem a táj,

mossa szemem a pára

s még az is szép, ami fáj.

(1972)

Furulyám magam faragtam

Furulyám magam faragtam,

jámbor dalok laknak abban.

Nem én szólok, hanem a fa

gyökere és ágaboga.

Öreg fa fiatal hangja,

kirügyezik, aki hallja.

Hagyjátok, hogy messze szálljon,

s otthon legyen minden tájon.

Világjáró, kis furulya,

tudod-e még hol a haza?

El ne némulj, ki ne száradj,

halál ne csókolja szádat.

Amíg a nyáj előtted jár,

mi nekik baj, neked is fáj.

Zengj akkor is, ha nem hallják,

itt a nép és ott az ország.

Hazaszáll még a te hangod,

elültetik, mint a magot,

abból nő egy fiatal fa,

furulyáknak diadalma.

(1972)

Bükkfaerdő

Bükkfaerdő hogyha zöldül,

ezer ágat hajt szívemből,

bükkfaerdő hogyha sápad,

avarral takar a bánat.

Szarvasagacs ha rügyezik,

az én kedvem gyöngyösödik,

jaj a kígyó foszló bőre

halott nevem jegyzi kőre.

Messze mentem, mégse mentem,

egyazon ég ring fölöttem,

lehajolok s egy fűszálon

azt a régi erdőt látom.

Fütyöl a szél, zúg a bükkfa,

kihajt az ág, nem néz vissza,

mégis érzi a gyökerét,

mint az árva saját szívét.

(1975)

Dúdoló

Hóvirág lennék, félőn-bátor,

kedvet kapva egy fénysugártól,

kedvet osztva, hogy olvadozzon

ahol örök a jég a gondon.

Hóvirág lennék, jel a télben:

nem lesz örökké úr a szégyen!

Szírmaim szórnám szegényekre,

mintha az Isten pénze lenne.

Időtlenül ott ringatóznék,

ahol remény egy csöpp maradt még,

tűznének kontyhoz, gomblyukakba,

s valami mindíg megmaradna.

Valami fehér, mégse tiltó,

akár az ostya, fényre hívó.

Hogy aki fázott, melegedjen,

ne legyen szenny a szeretetben.

Hóvirág lennék, félőn-bátor,

aki már szabad önmagától,

s így hírdeti, mint egykor Áron:

úrrá leszünk a pusztuláson.

(1993)

Fáim

Kőris Csokonai, szilfa-hű Kölcsey

első rokonaim, lelkemnek csőszei.

Topolya Berzsenyi, barkócfa Vajda

ma is belezúgnak a magányos dalba.

Vörösmarty komor, száztitkú tiszafa,

Petőfi virágzik, szerelmes mandula.

Öreg tölgyfa arany, vérbükké lett Ady,

noha lombjuk lehullt, zúgásuk hallani.

Csendes hárs Tóth Árpád, Attila árvafűz,

ma is fellobognak mint a csereklyetűz.

Nyírfa Kosztolányi, sötét éger Babits,

micsoda ellentét, az vagyok magam is.

Juhász akáclombja és eperfa-Sinka

álomba ringató, gyerekkori hinta.

Áprily örökzöld, erdélyi nyárfa-szép,

Ég fele mutatnak annak, ki sárba lép.

Diófa Sík Sándor, gyertyános Mécs László,

Előbbi a címer, utóbbi a zászló.

Juhar Szabó Lőrinc, Radnóti somvirág,

cinkosként hajolnak hozzám mint cimborák.

Weöres dús platánja, Illyés vadkörtéje

Testem takarója, lelkem elesége.

Szelíd árnyékukban, kis dudvafa, állok,

Ezer virágommal egyre orgonálok.

(1972)

Leave a comment

Your email address will not be published. Required fields are marked *