A Szerenád a lámpavason kötetből
Written by Szerb György in Hungarian -
Csendes öröm
A csendes öröm, naponta, hogy élek,
érzem magam, mint kenyeret a száj,
fogam között kóstolgatom létem,
s azt mondom, jó, és nem azt, hogy muszáj.
Mert látod napfényt: tapogat a földön,
ujja hegyén bõröm bizsereg;
és nézegetek gót, fekete fákat,
és fölmásznék rá, mint a kisgyerek.
Mert szelet iszom, s csak enyém a kortya,
s a világ képe egyedül enyém,
e nagy birtoktól nem foszthat meg senki,
mert nem látja úgy senki, ahogy én.
A csillagokat szemeimbe zárom,
hogy belsõ napom fényesebb legyen,
hogy saját egem éghessen a tájon:
magamon állok, mint Sion-hegyen,
s az írhatatlan törvényeket õrzöm
és hírdetem a föltárt léten át,
míg életem, mint pergament, egy õszön
halálba sárgul, szépen, mint a fák.
Intés
Magadhnoz úgy ragaszkodj:
türelmes légy, ne kapkodj.
Mérd föl, mennyi az érték
munkádban, s ez a mérték,
mely szerint állsz vagy indulsz,
repülsz, vagy pernyeként hullsz.
Állj csak meg egymagadban,
s belõled száz alakban
kilép megannyi lényed:
az angyalok és a rémek.
Látnod kell, mint a látnok,
melyik a szent, az álnok;
s a legjobbal kart a karba
indulj el jót akarva
Hagyjátok ott a többit,
rájuk majd ólom ömlik,
a múlandóság ólma.
Vár rád az idõ orma,
vasfeje égbe fúrva,
jeleket küld az útra,
amerre mennetek kell,
radarrá nyílt szemekkel,
föl, föl, egész a csúcsig –
s a vaksi visszacsúszik.
Az asztalos imája
add Uram, hogy a székem
használható legyen,
lehessen rajta ülni,
mint te az Úr-hegyen,
hordozzon barna háta
munkáló szellemet,
lehet tudós vagy költõ,
a kettõ egyre megy,
szülessék rajta híd is,
s anyakönyvvezetés,
csituljon benne bánat,
fodrozzék nevetés,
s lehessen rajt ülve
enni és inni még,
oly kéjben elmerülve,
mit kínál ital s az ét,
s lehessen még továbbá
baráti, végtelen
beszélgetést tilolni
s befonni székemen,
s lehessen délutáni
kis cserkesz álmokat
székemen megtalálni,
s feledni árkokat,
mik arcainkra nõnek,
feledni rohanást,
mely halálhoz elõleg,
s látni valami mást,
míg felhõk kék fokára
repül velünk a szék,
s oly országokba érünk,
hol laknak még mesék,
a rossz még szörnyû persze,
de sorsát elnyeri,
s a gidát zabáló farkast
a bölcs kút elnyeli…
S add, Uram, hogy a székem
végül is szép legyen,
mint márvány naplementek
a bíbor Úr-hegyen,
ahol farajzú felhõk
székében ül a Nap,
s a dolgok és az árnyak
teremtést áldanak,
mint köztük én, esendõ,
legkisebb mestered
megköszönöm e széket,
és rávésem neved.
Jézus a legifjabb tanítványhoz
Bizony, egyszer majd felserdülsz, fiam, Nagyon figyelemre méltó vers: a költő hivatástudatát
és állkapcsodon felpattan a zár, a predesztrináció elkötelezettségével magáénak valló
és beszélned kell. De emberi szó deklarációja. A tehetség elkötelezettségének vállalása ez.
nem oszlik, mint a füst, vagy mint a köd,
hanem, mint érc, a térben megmarad,
nem keveredik el, és nem vegyül,
s ha létrehoztad, súlyát hordozod,
mert tett a szó, melyért felelni kell.
S az idõben is, mint a gondolat,
(mely számmal nem jelölhetõ elem),
akképp marad meg változatlanul,
ahogy kimondtad. Rá piszok, penész
s a ráfogás rozsdája települ,
de vendég-bõre lehámozható,
s erénye, bûne tiéd egyedül.
Ezért hát egyszer s mindenkor, fiam,
döntsd el magadban, mely oldalra állsz,
s ha döntésedben szív találkozik
az értelemmel, s jó közérzeted
nem rontja kétely, lelkifurdalás,
és gyomrodban az étvágy otthonos,
s jöttment fájások nem gyötrik fejed:
maradj utas a válaszott uton,
s legyen beszéded annak útköve,
minek esõ és bontott szél nem árt,
s a rengetegben méltóképp vezet.
Szavadért, fiam, megpróbáltatás
köszönt reád és tieidre mind.
Éhezni fogod a pénzt, s nem jár neked.
Szomjazol hírt, s csak hirhedtté leszel,
a békére vágyol, pedig vívni kell.
Hallgatni próbálsz, de a hallgatás
emészt, és szádban rosszízû a csend;
hazugság-ostyát forgatsz nyelveden,
de marja szád és gyomrod mérgezi,
és foltokat hagy tiszta bõrödön.
Nincs hát menekvés. Pedig tart a kín,
gyötörnek olykor láthatatlanul,
de sokszor nyíltan, sokaság elõtt,
csõcselék módján kövezik szavad,
és mindenik kõ homlokodon ér,
mert öntested a szó, mely megfogant
és elhagyott, mint magzat az anyát,
hogy éljen, folyton visszahatva rád.
Gyilkolnak tettel s hallgatással is
(az elhallgatott szó majdnem halott,
de tetszhalál ez, s megszakítható),
s az így-úgy méreg mind szívedre száll,
és sejtenként fogyasztja életed,
cseppenként szívja fenntartó erõd,
s lassan tükrödre vési koponyád.
S akkor gáncsot vet majd a gyávaság
(unokabátyánk, botja félelem),
s te elharapnád inkább nyelvedet,
mint hogy beszélj, hisz önméreg a szó,
s az öngyilkost az Isten bünteti.
De akkor, fiam, ha fogvacogva is,
ha reszketve, ha verejtékben is,
szüld meg a szót, mely oly mélyen fogant,
ahol még nem járt kés, szem, tudomány, !
s mint diadalmas hatalmak keze:
a szózatukhoz tölcsér lesz a szád,
s nem métereken s nem órákon át,
de téren és idõn túl hallhatón
az embereknek mondasz valamit,
valamit, mit más nem mondhat el,
de amit neked kiáltani kell. !
Ez törvényed, s a törvényre vigyázz.
Mert próbáidnak útján ha megállsz,
ha gyötrelmeid kelyhét eldobod,
ha elrémüsz a holnapod elõtt
s kitérni próbálsz: elhagy az erõ,
mely, mint igazság, védte életed,
mely házadnak, hol neved vétetett,
dicsõséget szánt elégtételül;
ha kitérni próbálsz, poklokig bukol,
s itélet vár, mely nem szán, nem kimél,
mert megharaptad méhében anyád:
amire szült, te megtagadtad azt. !
Fiam, szeretlek. Indulj és beszélj,
érezd, utadra áldás napja süt,
s az út egy pontján én várlak, ne félj.
Buborékok
Mit is akartam elmesélni?
Titkokat, miket nem értek,
hogy honnan kaptam, s majdan merre
szökik tõlem el az élet.
A tudást, hogy meg kell halnom,
a tudást, hogy minden véges,
a tudást, hogy minden lépés
közelebb vezet a véghez,
(S a tudást, hogy nem kell halnom:
génjeimben élek önként,
s fiam talán emlékszik majd
arra, ami velem történt.)
Egy lepke
Egy lepke meggyúl pipacsok tüzén,
szívébõl maradt apró, pici szén,
szárnyából füst lett, testébõl korom –
hajnalonként még újraalkotom.
Veszélyes volt, és túl forró a rét,
amerre szálltál, s bár tudtad, hogy ég,
vakon repültél vad máglyád felé,
hogy ott ellobbanj, s légy az Istené.
Kicsi pillangó, szent dolgok között
matat emléked, libeg és pörög,
és megmarad az élet peremén.
S közben gyémánttá nemesül a szén.
Finale A költő utolsó búcsúja Katrintól, egyben egy nagy
szerelem végső deklarációja, a költő és Katrin
viszonyának legegyértelműbb leírása.
Elvitorlázó alkonyokon
neved még gyakran mondogatom.
A foszforeszkáló fák között
ezüst inaddal jösz, szövöd
a percek elkövetkezéseit –
Isten csodája: én s te itt.
Ballagsz mellettem, vézna vállad
sétáló hídja a napsugárnak.
Lóbázod lábad zongorámon,
hol felbukkantál, egy más világon,
nem ahol most élsz. Tíz éve már –
százat is mondhatnék akár.
S ketten eredtünk hosszú útra.
A füstölgõ ég alatt a tornyok
szmogízû tömjéne gomolygott,
zarándokoltam, és te hûen
zengtél, mint légy a hegedûben,
konok lényemben. Ittam, ittál,
köptem a hídnál, köptél a hídnál,
köveket vittem, köveket vittél,
mentem és hittem, jöttél és hittél,
vittelek, vittél, hagytalak, hagytál,
s ha megtagadtalak, megtagadtál.
Képtelenség volt hogy mi ketten
megbéküljünk az õrületben.
De a szerelmünk, ott a víznél,
ahol, kimondtuk, több a nincsnél,
mely már reád tört. S nem függ tõlünk:
törvény, mely mindörökre õrünk.
S bár már régen nem élsz, a dolgok
kettõnk-szabta rendjén a halál se bontott
egy cseppnyi rést, egy résnyi rontást –
lét vagy halál nem nyújt feloldást
szerelembõl, mely mint az eskü,
áttetszõ, foghatatlan testû,
de minden idõre sebezhetetlen.
Benne voltál a kezdetekben,
és folytatod egész a végig,
bár már meghaltál, és a földön
nem látszol többé, mint a tegnap.
De én még látlak, még a seb vagy,
az emlék, a fáj, a szó: nem értem,
de éltetlek tovább, s ez nem érdem,
a te csodád, a mi csodánk, drága,
hogy te vagy a víz, a fák virága,
a mindennapok bizonytalansága,
a köd a hegyen és mögötte a Nap,
én foglak, érzed? Ne félj, tartalak,
mi ennél is több én megtartalak
sokkal túl a nekünk szánt idõn,
én tiszta vággyal bûnre kerítõm,
veszekedõm, cimborám, csupa társam
az életben és az elmúlásban,
nélküled is veled.
(Meghaltál, s egyre szebb vagy,
meghaltál, s egyre jobb vagy,
meghaltál, s egyre itt vagy,
meghaltál, s végre hû vagy.
Most érintem kezed.)
Zenekar a fán
Ó, hallok én fájó fák során
zenekart szólni kék lombok között;
ó, hallok én jajongni hegedűt,
és hallom én az üstdob mint dörög;
és hallom én a sóvár trombitát
magányt siratni lágyan, elveszõn;
és hallom én pnaszos basszusok
monoton mollját; s ringva, kérdezõn
egy kacér hárfa gyöngyös tánca hív –
de hallom én a tiltó harsonát,
amint a lombon durván harsog át.
És jól tudom, hiába küldne szív
az ágak közt firtatni bús zenét:
ki rátalál, elveszti életét.
Nyár
Aranyló bánata a napnak,
nézd, ó nézd, megint aratnak,
megint megért a fény a földön,
magba szilárdult hogy letörjön.
Nyárfák merednek, mint a tõrök,
szomorú égre; elkenõdött,
maszatos könnyek: tarka felhõk,
megérett, s halkan sír a felnõtt:
lehet készülni aratásra.
Tömör a hõség, mint a kása,
a laposon fattyú délibábok
szorozták kettõvel a mákot;
vagy tán a könnyben ring a messze?
Hull az arany mag, hull neszezve.
Kis, nyári áhitat
Köszönet érted, nõszirom,
te, aki kertben énekelsz,
s te, aki asszonyi idom:
ki halállal versenyre kelsz.
Köszönet érted, zsályamag,
ki mezõkön szépséggé leszel;
köszönet érte, szénaszag,
ki hozzánk tejként érkezel.
Köszönet érted, aratás,
ki megáldassz minden réteket,
köszönet érted, hû kalász,
ki kenyérként végzed életed.
Köszönet érted, zöld dió,
ki Karácsony asztalára érsz;
köszönet érted, nyár, rigó,
s mit föl nem foghat földi ész:
Köszönet érted, nagyvilág,
csillaggyöngyökkel dús Tejút,
Mindenség fáján karcsú ág,
és csendje, ami zengve súg; —
s köszönet érted, kis levél,
julius végi sárga jel,
ki korán lehullván így regélsz
a honról, ahova menni kell.
Fut a fasor
Néz a csipke sok piros szemével
benne sárkány kilencfejû fészkel
onnan néz ki vidáman az õszbe
parazsak közt madárra meg õzre
ködök útján hír bolyong a télrõl
üzenet szól lángoló levélrõl
hadüzenet vagy talán a béke
fut a fasor visz a messzeségbe
benn az erdõn egy-egy alak õdöng
nagy messzirõl döng egy aprítótönk
itt-ott tornyos füst feszül az égnek
fut a fasor visz a messzeségnek
szurdokokban ahol éltek többen
hallhatod hogy szív dobod a ködben
hegytetõn mint gyöngy a koromában
ül a nap egy kopasz körtefában
irtáson meg varjúnyáj korombol
dús egerek örömén dorombol
s páncéljában fittyet hány a télnek
fut a fasor visz a messzeségnek
Lovaggáütés
Beállt az ínség. Nem is sejtitek,
milyen nyomorban élek. Senkinek
nem mondom el a való igazat,
hogy középkori méretekben hat
a pénztelenség. Sokszor éhezem,
s fekvõhely híján folyton ég szemem.
Tudom, nincs pardon, sokat ittam el,
de higyjétek, a vershez tinta kell;
s e tinta ára mért az életem? !
Hisz meghalok, ha nincsen élelem,
s nem jut lakás? Csavargó nem vagyok –
bár lehetnék, de túl korán hatott
a komfort, s most már létkérdés az ágy,
a buta fal, s a butább társaság,
a sznobnevelõ szmog s a járdakõ,
hol ácsorogni soha nincs idõ.
Lennék csavargó, mezõk vándora,
hol szabadcsõrû csíz az oboa,
de lecsuknának. S amúgy is a fák
utálnak minden kõtenger-fiát,
s én utálom a sarat és a port;
jobb itt nekem. Döglõdve inni bort,
cefrék ipari löttyét, meg rumot,
s a padba rúgni, mikor megrugott.
Jó itt nekem. De azt, hogy sikerül,
már nem hiszem. Az ég ki nem derül
depressziómban, szüntelen zuhog,
míg magam elõl magam felé futok,
és megállok a tömegtõl külön –
s egyetlen bolhám lovaggá ütöm. Ez és a következő vers a költő nadírja, egyben vádirat sorsa ellen.
Elmegyógyintézet
Mindenfelõl jajjgatások
mint mikor a márvány jajjgat
mindenfelõl hallgatások
mint mikor a márvány hallgat
közömbösen jönnek-mennek
mint mikor a márvány baktat
szemek vakon égbe lesnek
mint mikor a márvány ablak
becsukódott lény-virágok
lélegezve a falakban
vagy a kertben ide-oda
munkálkodva kõalakban
itt belül van messze-messze
s messze nincs már köd takarja
s a közel is ködbe veszve
messze mint a köldök alja
torz szemekben láthatár van
s láthatáron túl a semmi
idejöjjön ki a mában
könnyen óhajt messze menni
mult és jövõ itt elévült
jelen lett az idõ szobra
s futásától ki elrémült
itt alárogy megnyugodva
néha van csak hogy a renden
sebet üt egy õrült részeg
pár köpeny sietve lebben
meg-megmozdul egy-egy részlet
de aztán az egész körkép
visszadermed nyugalmába
belefér hogy járnak törpék
s kiáltnak mint szú a fába
úgyis merev mint a minden
visszhangja meg nincs a fának –
a részeg meg gyógybilincsben
verseket mond önmagának
Tebenned bíztam Harmadik feleségének, Angelának írt első verse, melyet még több követ.
Ráfestem a járdákra szemed
hogy nélküled is téged nézzelek
mikor az utcák testén lépkedek
és misét mondok érted mint a pap
hogy dicsértessék arcod és hajad
és mintázzanak mindörök szavak
tebenned bíztam eljöttöd elõtt
beléd vetek most jelent és jövõt
(ma nyoszolyát és holnap temetõt)
ó adj ó adj egy gyermeket nekem
hogy hasonmásod arcképem legyen
s tükrözze vissza tûnõ életem
Hárman
Hajad, mint gerle hanyag, barna fészke,
kerámiákról ellopott fejed,
meggyszemed s ajkad érett petefészke
szememnek, számnak zarándokhelyek.
Melled félgömbjén szoptatás csodája
tesz folytonossá kezdõ életet,
érlel egy ember oly idõk korára,
miket fölmérni még ma nem lehet.
Bár rendje van a mindenség bogának,
ám ágai beláthatatlanok,
de bizonyság, hogy benneteket látlak,
és megköszönöm azt, hogy láthatok.
Az édes jelen domborul kezemben,
mindegy, melled, agy kisfiam feje,
arcunk ragyog, s e pillanattal szemben
semmik jövõnek nincsen fegyvere.
Vésd hát magadba: most miénk az élet
egész öröme, s verve az idõ;
hatalmán túl most három együvé lett:
a gyermek, és a férfi, és a nõ.
Illúzió
A hegyek éle olyan mint a párkány,
és rajta sétál s álmot fûz a sárkány,
egy kisfiú kezébõl nõtt a szára,
s ez lom lesz a Föld legszebb virága.
A gondolatok föl s alá suhannak,
égnek fecskéi, lepkéi a hantnak;
a sárkányos gyerek csak érez, érez,
s így jut egyre közelebb az éghez.
Már alkonyul, a szél nagy orgonája
jegenyét, tölgyet, nyírt idéz imára;
a sárkány pedig táncol a magasban,
míg zeng a zene pergõn, s újra lassan;
s az emberek, vagy gyásztól hófehéren,
vagy örömpírban átmennek a téren.
Hûl a világ
Hóban madárnyom
vándormadáré
hol járt itt télen?
Utam csodáké
te jársz a hóban
tisztán fehéren
velem maradtál
sorsom telében
míg Délre húzott
mind aki szárnyas
szárnyad lenyírtad –
ezerszer áldass
kitartásaid
sarki teléért
lemondásaid
bõjti szeléért
fagysebeidért
álmaidért is –
nyíljék nyomodban
jószagú hérics
nárcisz a hóban
szegfû és szantál
megmutatom hogy
azért is van nyár
kékmadaramnak
széki lilémnek
fokán a fagynak
fokán a télnek
magot a jégbõl
körmömmel ások
vérzik a körmöm
dõzsölnek mások
bánom is én már
bújj a karomba
egyszerû fészek
ám csupa gondja
te vagy csak édes
meg a fiókák
(Nap szeme véres
mint tubarózsák
hûl a világ ég
szép nyom a hóban
járunk a Földön
látogatóban)
Milyen hosszú minden nap
Mintha szupernóva nõne,
zöldül az éj kajmánbõre.
Keresed, hogy hol a csillag;
orrod mélyén kénkõillat.
Kishal harcol szûk üregben:
szíved gégeszûkületben.
Lélekzeted húsa tüskés,
kihagyod hát, elterülsz, és
fuldokolva nyúlsz a vízért,
s hallgatod a furcsa, fríg szélt,
mely sírodból dudorászik.
Pupilládra féreg mászik,
lába között kél fel a Nap,
szempilládon fel-felakad.
2.
Lejt a járda, lejt a járda,
sose indulsz útra már ma,
mintha benned szobor állna,
s minden tagja fájna, fájna.
Füled rikkancs rímek sebzik:
világszerte dúl az egzit,
önkény rétjén, fegyver révén
holttesteket gyûjt a gyékény.
Semmi közöd. De a közök
kisebbek a tam-tam között,
mely szívedben dörög tompán,
minden ember lármadombján.
Kislány ér meg erõszakot,
s a galeri Kék fényt kapott:
pár év börtön lett a végzés –
(ott folyik a továbbképzés.)
Kolera dúl. Éhen halnak.
Fele éhezik a fajnak.
Kész az urán kézifegyver:
egy másodperc s hatszáz ember
hatszáz nyíltól fûbe harap!
(Nõ az élelmiszeradag.)
Hányinger bánt. Kinek bûne?
Bánod is te, bárcsak szûnne.
…
3.
Délelõtt az óramû jár:
zsong a színház bánya gázgyár
Hamlet-próba próbafejtés
kórházakban kórjelentés
hivatalban (hangtalan) prés
telexvihar:
talajrengés
vízbe fojtás vízbõl mentés
merényletek tûzzel tollal
több Kennedy-fej golyóval
kötélhúzás siratófal
Ali baba bosszút forral
s jön a negyven Boeing-tolvaj
pár szigorú U Thant sóhaj
U-kettes gép jegyzék (szóval
lábtenisz a földgolyóval)
négyhatalmi békeóhaj
(Odüsszeusz a falóval)
tûzszünet mint altatódal
s közben agyad rommá dúlja
környezeted háborúja
fejed fölé dzsungelt lomboz
a megoltott mikrokozmosz –
(hazugságban önzõ vétség
rágalomra roppant készség
pénzért sóvár sikeréhség
gennypálmáitól a térség
mása néha Vietnamnak:
a gonoszság itt is átad
egy-két fõt a gyûlöletnek
boltja borzad kõfejednek
hordod õsemberek kínját…)
Idegeid útja szádé:
kábítószer híján kávé,
szesz, Szeduxen, cigaretta –
gyomrod néha mint az Etna.
4.
Délutánra fárad Atlasz:
kedveseddel ágyba tartasz.
Ám, mikor szemébe nézel,
köztetek marad a kényszer:
gondolnod kell a világra,
nem menekülsz, nem, hiába,
nem lehetsz már öntudatlan
szerelmeddel a harangban
(lennétek a harang nyelve
magatoknak magatokról
magatokban énekelve
úgy elzárva a világtól
m int harangnyelv haranglábtól),
lényegülsz bár szép titokban
egy-idommá négy karokban,
ám jegével az atomtröszt
ott marad a húsotok közt,
jövõtök a rettegésben
ritmust ront az ölelésben,
félelem, hogy ki a másik,
csókotokba beleásít;
mennyi kérdés, kétely, mondat
tört beléd és megdadogtat;
szádban annyi szó nyüzsög már:
inkább hallgatsz, mint a rozmár;
kedvesed dicsérni kéne –
rápaskolsz hát fenekére,
s mert zavar van a duóban
poharadat kérded, hol van?
S közben, mint a megdobott eb,
forgótáncot jársz agyadban,
önvád üldöz szakadatlan:
vajjon meddig tarthatod meg?!
5
Feljön a Hold, rajta lábnyom
(Robinson fél viaszlábon
elbújik a barlangjába,
lávát didereg a tájra,
nem tudja hogy Péntek jött-e?
Dúvad-e az ember kölyke,
kannibál-e vagy már megtért,
disznót mond-e, vagy már testvért?)
Kigyúlnak az öreg fények
fönn (míg lenn a neonfények),
bárok forró torka tárul
(fenn Fiastyúk csibét árul),
kapaszkodsz a magas pultra,
hol már ül pár gõgös pulyka
bibircsókos rózsaszínben;
leng pár bim-bam bimbó szemben,
heggyé nõve poharakban,
tûzhányóvá a konyakban;
pénzed roncsát ginre váltod,
s élesztgetsz egy lila lángot
összeomló aznapodban –
de a lángban szirén lobban,
hamis parton fuvolázik:
oda a ház sose látszik,
hová vágytál, hová vágyol;
szirén szörnyed sziszeg, lángol,
nõ, akár a szupernova,
fel az égre hol az óra
jár, ketyeg a csillagokkal;
füled tiltott dallamot hall,
orrodon a vér kicsordul,
fönn a Véga nagyot kondul,
s érces, tiszta hangja zengve
letaglóz a kövezetre
1970
A köd megérett
A köd megérett
benne a kedvem tegnapi zsömle
még emlékszem csokoládészínû alkonyokra
kibámultunk a balkonokra
a bot lármázott mennydörögve
dobhártyámon reszkettek a pókok
a Nap kövér volt asszonyos édes
haldokló tulipánhagyma
az oszlopok csigolyái remegtek
l